(ÚJDONSÁG)
Magyarországi merülõhelyek

Érdekes fogalom a merülöhely. Tágabb értelemben tekinthetünk minden olyan helyet merülöhelynek, ahol a búvár a víz felszín alatti világba lesüllyed. Szükebb értelemben, napjaink búvár szóhasználatának megfelelöen merülöhelyeknek csak azokat a területeket nevezzük, ahol - általában - valami érdekesség miatt gyakrabban merülnek búvárok, búvár csoportok. Léteznek híres, különösen érdekes, népszerü merülöhelyek, melyeket - általában - a búvár útikönyvek, kalauzok is bemutatnak, a szöveges ismertetés mellett fotókkal, térképvázlatokkal is színesítve a leírásokat.

Merülés Tatán (Fényes forrás, Kristály-tó)

A merülöhelyek szükebb értelmezése alapján - véleményünk szerint - úgy gondoljuk, hogy ez a fogalom csak a kedvtelési búvárkodással összefüggésben értelmezhetö. Ebböl viszont az következik, hogy merülöhelyekröl valójában csak a kedvtelési búvárkodás elterjedése, tehát a hazai könnyübúvárkodás idöszakban beszélhetünk. Igaz, van olyan adatunk is, mely szerint már korábban is hajtottak végre kedvtelési merüléseket. Sajnos azonban ezek az ismereteink nagyon hiányosak, felszínesek és valószínüleg csak elvétve fordultak elö. A „korai” kedvtelési merülésekre példaként a Magyar Adria Egyesület közlönyében, A tenger c. folyóírat 1944. évi IV-VI. összevont számában Mladiáta A. János fökapitány „Tengeralatti vadászat és fényképezés, Hass H. expedíciói a Karaibi- és Égei-tengerbe” írását említjük. Ebben a dolgozatban a képzett búvár Mladiáta János az alábbiakat írja:

„…Magam is úszkáltam a víz alatt minden felszerelés nélkül az Adria- és a Földközi-tenger, az Atlanti-óceán és az Északi-tenger karsztos, szakadékos, vagy fövenyes partjainak vizeiben, küzdöttem kis polipokkal 4 méteres mélységben, szemléltem és gyüjtöttem a parti zónában lelhetö növényeket és állatokat, majd szabályos francia és angol búváröltözetben leszálltam 28 méter mélységig, dolgoztam elsüllyedt hajóroncsokon, víz alatti vágókészülékkel, stb. De minden alkalommal, midön a gyüjtött anyaggal, vagy érdekes megfigyeléssel ismét a felszínre jöttem, valami nosztalgia-féle ébredt bennem, visszatérni újból ebbe a rejtelmes elembe…”

Budapesti búvárok kedvelt merülõhelye volt
az 1956 tavaszi jeges ártól megsérült Tassi zsilip elõtti tó

A fenti példa ellenére is úgy gondoljuk, hogy a kedvtelési célú merülésekröl Magyarországon a könnyübúvárkodás megjelenése, pontosabban elterjedése után beszélhetünk. Emlékeztetöül: a könnyübúvárkodás kezdetének az 1953-as évet tekintjük, amikor Rádai Ödön fénykép alapján búvármaszkot készített, amit munkatársával, Chambre Attilával a Római-fürdö kis tavában kipróbálták. Sürített levegös légzökészülékkel elöször a következö évben került sor, Gömöry Pál vitorlásversenyzö 10 méter mélyre merült a Balatonban, a Tihanyi-kútban. Az elsö könnyübúvár szakosztály 1958. januárjában Óbudán, az MHS keretében jött létre Keil Lajos kezdeményezésére. Ezeket a fontos dátumokat figyelembe véve - álláspontunk szerint - magyarországi merülöhelyekröl a felsorolt dátumok utáni idöszaktól beszélhetünk.

A hazai búvár szakirodalomból tudjuk, hogy az elsö könnyübúvároknak a víz alatti világ titkainak felfedezése iránti elkötelezettségük, kitartásuk és lelkesedésük tiszteletre méltó teljesítmény volt. Az elkötelezettség, kitartás és a lelkesedés annál is inkább elismerésre méltó, mivel gyakran viszonylag kevés búvárfelszereléssel rendelkeztek. Különösen a hazai idöjárást és a vizek - túlnyomórészének - hömérsékleti viszonyait is figyelembe véve a búvárruhák hiánya (szükössége) volt korlátozó tényezö. (A búvárruhák hiánya nem egy kizárólagos magyar sajátosság, Hans Hass-tól Cousteau-ig egyaránt beszámoltak a kezdeti idöszak hasonló gondjairól.) Érthetö tehát, hogy a könnyübúvárkodás kezdetekor a langyos-meleg vizü merülöhelyek iránt nagy volt az érdeklödés, fogalmazhatunk úgy is, hogy ezek voltak a legkedveltebbek és a leglátogatottabbak.

A Tatai Fényes-forrás kisebb nagyobb tavacskáiban az adott kor szinte minden búvára merült. A télen is elfogadható hömérsékletü tavakban a gyakorló merüléseken, a fotótúrákon kívül számos érdekes rendezvényt is tartottak, volt itt nemzetközi búvártalálkozó, víz alatti céllövö verseny, de boldogító igen kimondására is sor került az elsö magyar víz alatti esküvö alkalmával.

A tavak legszebbjére, a legendás Kristály tóra így emlékszik vissza Básta Rezső az 1962-ben megjelent Békaemberek című könyvben: TOVÁBB >>>

Násfay Béla megjegyzése és visszaemlékezése: A Kristály-forrás táplálta tó nem a Fényes-forrásoknál, hanem bent a városban a Cseke-tó melletti un. Angol parkban volt és 1958-ban apadt el a vize. Ezekben az években (1959 körül) a Fényes források sekély, de kristálytiszta vizükkel, buzgó forrásaikkal még hatalmas élményt jelentettek a búvároknak. A legnagyobb mintegy 35-40 méter átméroju forrástavat a víz alatt teljesen át lehetett tekinteni, mert olyan tiszta volt a vize. A tó szélén, a fenéken vízi növények nottek, a közepén – olyan 3-4 m mélységben – két nagyobb és több kisebb forrás bugyogott homokot lebegtetve.

Az írás végén lévő néhány sorból kiderül, hogy a Kristály-tó a könnyűbúvárkodás korai időszakában elpusztult, a bauxitbányászat miatti vízszint süllyesztés első áldozata lett ez a népszerű merülőhely. Az évtizedekig tartó hatalmas mennyiségü víz kiemelés súlyos károkat okozott a dunántúli-budapesti föld alatti vízrendszereknek, különösen éreztette kedvezőtlen hatását a föld alatti meleg(ebb) források esetében.

A Kristály-tó eltünése után néhány évvel késöbb egy jó szándékú emberi beavatkozás következtében egy kis természeti csoda pusztult el az adott területen. A tatai forrásrendszer egyik kis tava (akkori nevén Gyermek-forrás) mellett 1966. decemberében terület rendezés során egy vízzel telt üreget fedeztek fel. Az elsö, gyors felmérések alapján megállapították, hogy a mintegy 3,5 mélységü üregben, a felszín alatt mintegy 8 méter hosszúságú, vízzel teljesen kitöltött, cseppkövekkel gazdagon díszített barlangjárat nyílik. A könnyebb bejutás érdekében jó szándékú segítségként a helyi üzemeltetök markológéppel igyekeztek kitágítani a bejáratot, azonban a segítség visszájára fordult, a barlang fötéje beszakadt és gyakorlatilag az egész kis víz alatti csoda megsemmisült…

A Pilisvörösvári-tavak. A fovárosban élo búvárok Budapesthez közeli és viszonylag könnyen megközelítheto merülohelyeket kerestek az 1950-es évek végén. Így találtak rá a Pilisvörösvártól délre, a völgyben fekvo egykori külszíni barnaszén fejtés helyén kialakult tavakra. Volt ott egy nagyobb és négy kisebb tó, köztük egy kifli alakú, amit Pálya-tónak neveztek, meg egy hosszú keskeny, a hínárerdoi miatt átlátszó vízu Kornéli-tó. Itt csendes idoben akár 4-5 méter is lehetett a látástávolság és halak is voltak benne szép számmal. Akkoriban még nem épültek a tavak közelében házak, csak a legkisebb Cigány-tónál állt egy putri. Horgászok igaz jártak a tavakhoz, de a növényzet miatt nem kedvelték a Kornélit. (Násfay Béla visszaemlékezése alapján.)

Meleg és mély vízével a Hévízi-tó is a kezdeti időktől a könnyűbúvárok közkedvelt merülöhelye volt. Itt rendezték meg már 1958. december 14-én az elsö magyar mélymerülési kísérletet, mely keretében Básta Rudolf 35 méter 70 cm mélyre merült, ami akkor rekordnak minösült. Érdekesség, hogy a légzökészülékes mélymerülési rekorddal egy idöben Szilágyi István és Seiberling László búvárok szabadtüdövel 25 méter mélyre merültek. Az évek folyamán szerveztek itt búvárfelszerelés próbákat, gyakorló merüléseket, búvártanfolyamok vizsgáit, de az 1960-as évek végén, az 1970-es években már minden évszakban szórakozásból merülni vágyó búvárok kisebb-nagyobb csoportjai megjelentek a tónál. Idönként hivatásos búvárok gyakorlás, vagy munkavégzés céljából is merültek Hévízen. Sajnos a közkedvelt, de veszélyeket rejtö tó több halálos búvárbaleset helyszíne is volt. A merülöhely iránti érdeklödés ennek ellenére egyre jobban növekedett. Részben a túlzott népszerüség, részben pedig a balesetek miatt a merülések engedélyezése egyre szigorúbbá vált. Az 1970-es években a kedvtelési merülöket a forrásrendszer titkait kutató barlangi búvárok váltották fel, akik kitartó munkájuk eredményeként bejutottak a régen keresett forrásbarlangba. Ezután a Hévízi-tóban végrehajtott merülések több, mint két évtizedre „átkerültek” a barlangi kutatás és búvármunka körébe. Az 1990-es évektöl az üzemeltetö engedélyével, helyi búvárvezetök irányításával és felügyeletével kedvtelési célból ismét merülhetövé vált a tó, söt esetenként a forrásbarlang felkeresésére is lehetöséget biztosítottak az érdeklödöknek.

Merülés a Hévízi-tóban -
a krátert a lehorgonyzott gumicsónak jelzi (1967)

A meleg (langyos) vizü nyílt vizek között a két Malom-tavat is érdemes megemlíteni, melyek sokban hasonlítanak egymáshoz, s egykor sok búvár szép emlékeket szerzett az ott végrehajtott merüléseik alkalmával. Az egyik Malom-tó Budapest szívében, a Lukács uszodával szemben van, a Molnár János-barlang elött. A másik Malom-tó Tapolcán, a Tavas-barlanggal összefüggö vízrendszer. Mindkettö sekély, érdekes és értékes élövilággal rendelkezö tavacska, ahol kiváló látótávolság van. Az évek múlásával ezekben az érdekes vizekben a merülések lehetösége meglehetösen korlátozottá vált.

"Malomtavak" (balról a budapesti, jobbról a tapolcai)

Magyarország - bármennyire hihetetlen is, - az "ezer tó" országa. Ennek egyik oka, hogy az ország sík területeinek földtani adottságai: számos területén könnyü kavicsot, vagy homokot bányászni, s meglehetösen magas a talajvíz szintje. A kavics és homok mint fontos építöanyag, tehát mindig fokozott érdeklödés nyilvánult meg ezek az anyagok iránt. A kedvezö adottságok, hogy sok helyen a felszínhez közel található, ezért könnyü és olcsó a kitermelés, az országban nagyon sok helyen kisebb-nagyobb tavak születtek az elmúlt 40-50 évben. Természetesen más módon is jöttek létre álló vizek, de a bánya tavak hatalmas száma „elnyomja” a más módon kialakultakat.

Mielött ezekröl a merülöhelyekröl szólnánk, említést kell tenni hazánk három legnagyobb taváról, a Fertö-tóról, a Velencei-tóról és a magyar tengerröl, a Balatonról. A sekély vizü Fertö-tó, mint határterület elérhetetlen volt a szocialista rendszerben a hazai búvárok számára. A Velencei-tó kis mélysége és a rossz látótávolság - tudomásunk szerint - soha nem vonzotta a merülni vágyókat. A Balatonban a látótávolság nagyon kicsi, ezért céljellegü merüléseket (beleértve a roncskutatásokat, a jég alá merüléseket is) leszámítva nem vonzotta a búvárokat. Természetesen idöröl-idöre búvárcsoportok tettek kísérleteket, hogy megfelelö merülöhelyeket találjanak, azonban minden eröfeszítésünk ellenére kedvezö eredményekröl az elmúlt 30 évben nem hallottunk, vagy olvastunk. Így sajnos a legnagyobb hazai tavaink nem iratkozhattak fel a magyar merülöhelyek listájára. Ez azért is sajnálatos, mivel ezek a nagy vizek jelentösen hozzájárulhattak volna a hazai búvárkodás gyorsabb és eredményesebb fejlödéséhez.

Térjünk vissza a kavicsbánya tavakhoz! A megszámlálhatatlan bányató kapcsán arra gondolhatunk, hogy ez kiváló alkalmat adott a búvároknak, s az évtizedek során számos érdekes merülöhely alakult ki ezeken a helyeken. Nos, sajnos ez nem mindig így alakult, aminek több oka is van. Amikor egy új tavat alakítanak ki, akkor általában ott nem lehet merülni. Ennek az az oka, hogy a müvelés alatt lévö tóban rossz a látótávolság, s mint müködö üzem, többnyire tiltott a látogatása. A müvelés felhagyása után is elöfordul, hogy lezárt marad(t) a terület, tehát nem látogatható. Nagyobb probléma azonban, hogy egy új tónak - általában - nincs élövilága, tehát lényegében érdektelen egy ilyen helyen a kedvtelési célú merülés. A bányamüvelés az elmúlt évtizedekben megszokott módszere, az un. vonóvedres kitermelés - többnyire - sekély tavakat eredményezett. A tavak sekélysége ellenére szinte kivétel nélkül megtalálhatók a bányatavak - kedvezötlen - sajátosságai: nehéz megközelíthetöség, a lapos, majd hirtelen mélyülö part, az egyenetlen (gödrös) fenék, melyben összegyülik a könnyen felkeverhetö és gyakorlatilag „O” látást okozó laza üledék, s a réteges hömérsékletü víz, ahol 10 méter alatt nyáron sem ritka a 8-12 Celsius fok. Az általában sekély tavak érzékenyek az idöjárásra, ezért a melegedés-hülés, szél, tartós esö jelentösen befolyásolja a víz hömérsékletét, s ami fontosabb a látótávolságot. (Ezek a megállapítások idötállóak, régen is így volt, ma sincs másként.) E kedvezötlen sajátosságoknál sokkal nagyobb problémát jelentett a bányatavaknál, hogy általában a bánya tulajdonosa (a szocializmusban legtöbbször a helyi mezögazdasági termelöszövetkezet) még a müvelés alatt halat is telepített az új tóba, s horgásztóvá (is) minösítette. Ezek után a búvárok részére - általában - vélt, vagy valós okok miatt tilos volt a merülés. Az igazsághoz tartozik, hogy a régebbi idökben nem volt ritka a szigonyos halvadászat a búvárok körében, s a halakban gazdag tavakat - így a halastavakat - is voltak, akik elöszeretettel látogattak. Az esetenkénti tettenérések következtében elterjedt a horgászok körében, hogy minden búvár szigonyt is használ a víz alatt. Így sajnos nagyon sok búvárkodásra is alkalmas tónál feloldhatatlan ellentét alakult ki a búvárok és horgászok között. S mivel a horgászok voltak otthon, s többen, így ezekröl a helyekröl kiszorultak a búvárok. A rendszerváltoztatás után lényegében nem sokban változott a helyzet, megjelentek a magántavak, a kerítések, a búvárkodással összeegyeztethetetlen vízi sportokra szakosodott tavak. Igy a megállapodások lehetösége, akár még a belépö megfizetése esetén sem lett könnyebb a merülöhelyek számának bövítése. Jogosan tehetö fel a kérdés, hogy ezek a problémák ellenére hol merültek itthon a búvárok, melyek voltak az ismert merülöhelyek?

Visszatérve az 1960-70-es évekhez a föváros és környékén lévö klubok kedvelt merülöhelye volt az Erdökertesi-tó, ahol a tó mélyén egy kis házikó állított emléket az egykori bányának. A tó medrét agyagbányászás során mélyítették ki amit forrás töltött fel. Egy hektár alapterületü, legnagyobb mélysége 14,6 méter. A két saját forrása miatt többnyire télen sem fagy be. Napjainkban a tó kizárólagosan horgászok kezelésében van.

Repülõgép maradványok partrahozatala a Délegyházi-tóból (1965)

A pestmegyei Délegyháza körül lévö tórendszer kisebb-nagyobb vizei is érdekes víz alatti felfedezni valókat tartogattak az idelátogatóknak. A Délegyháza Budapest határától Ráckeve felé, 27 kilométerre található, Dunavarsány-Bugyi-Kiskunlacháza-Áporka-Majosháza községek körzetében. A területen a kavicsbányásazot 1930-ban kezdték meg, ami a legintenzívebb szakaszában 1960-as évek végén volt. Napjainkra 12 tó található itt, melyek összes területe 300 hektár. A régi, müvelés alól már felhagyott tavakban már az elsö könnyübúvár csoportok is megfelelö körülményeket találtak, így a budapesti búvárok kedvelt merülöhelyei között az elsök között szerepelt. Az 1960-as évek közepén, 1965-ben a DELFIN búvárai az egyik tóban repülögép maradványokat fedeztek fel és néhány borítólemezét a partra is hoztak. A nyáron jól megismert vizeket télen is felkeresték a búvárok, hogy a jég alatti víz alatti világot is megismerjék. Az évek során több tó partján hétvégi házak épültek, és az egyik tó partján megjelentek a nudisták. Így egyre több régi kedvelt merülöhelyröl kiszorultak a búvárok. A víz alatti környezetben is változások mentek végbe. Néhány tóban túlságosan elszaporodott a hínár. Ezért a terület illetékesei, használói úgy döntöttek, hogy növényevö halakat, busákat telepítenek a hínár ritkítása érdekében. A biológiai kísérlet azonban - sajnos - nem sikerült, mivel a nagy tömegben telepített hal igaz jelentösen ritkította a hínárt, viszont a nagytömegü halürülék elszennyezte a vizet. Végül erröl a merülöhelyekröl az 1980-as évek elejére, közepére kiszorultak a búvárok.

A csepeli "Delfin-tó"

Csepel félszigeten, a föváros határán kívül számos tó biztosított merülési, gyakorlási és búvárverseny rendezési lehetöséget. A búvárok által felderített és merülöhelyként használt tavak idöröl-idöre változott, azonban napjainkig is van „ügyeletes” merülöhely Csepelen.
Fontos megemlíteni, hogy az 1970-es évek körül több MHSZ klub alakított ki tóparton bázist. Ezek a vízpartok a versenysport célokon kívül, a klubok búvárainak kedvtelési célú merülöhelyeikként is müködtek.

Borsod-megyében a Mályi-tó volt egy ilyen jelentös merülöhely, melynek partján tekintélyes méretü - akkori értelembe vett - búvárbázis is volt. Sajnos az évek során a tó körül szinte körben nyaralók épültek és a víz minöség változás és a megközelíthetetlenség miatt a 30 hektáros tó az 1980-es évek végére merülésre alkalmatlanná vált. Az elmúlt évek kedvezö változásokat hoztak, a tavon jelentös horgász és vízi sportélet van. Helyi búvárvezetövel egyeztetve újra van merülési lehetöség is.

A Mályi-tó háttérbe szorulása után (még azt megelözö években) a több kisebb-nagyobb tóból álló Nyékládházi kavicsbánya tavak lépett elö - és maradt napjainkig is - a környék búvárainak kiemelten fontos és érdekes merülöhelyének. A nyéki tó (nevezik Debreceni-tónak, vagy Gólemnak is) területe 300 hektár. Nyékládháza községtöl délkeleti irányban helyezkedik el. A tó jelenlegi területe magában foglalja a régi István I, István II tavakat, mely idöközben összekotrásra kerültek a Gólem tóval. Valamennyi tó kavicsbányászat eredményeként jött létre.

A gyékényesi Kotró-tó

A mai Gyékényesi-tavak helyén a kavics kotrása, kitermelés még az 1920-as években kezdödött el. A tavak közül a Kotró-tó a legnagyobb, az összes te 320 hektáros területével. A búvárok kedvelt merülöhelye a nagy tó, melynek partján alakították ki a búvártelepet még az MHSZ idökben. Érthetö, hogy miért ez a tó a legkedveltebb merülöhely, mert található itt kis és nagy sziget, kis és nagy öböl, de félszigetekben is lehet méret szerint válogatni. A búvárbázis elött egy elsüllyedt motorcsónak maradványai találhatók. A tó élövilága gazdag, ponttyal, amurral, csukával, süllövel, harcsával, sügérrel és keszeggel, esetenként hatalmas példányokkal is találkozhat a búvár. Ismereteink szerint a tónak nincs 20 méternél mélyebb része. A tó mellett kialakított búvártelep a kisebb-nagyobb megszakításokkal, változó üzemeltetökkel és szolgáltatásokkal napjainkig (2007) is müködik. Gyékényes a kedvtelési célú búvárkodás kezdetétöl gyakorlatilag folyamatosan érdekes és közkedvelt merülöhely.

A BHG Búvárklub vízi telepét is még az MHSZ szervezetében hozták létre a Kopaszi-gáton, mely több mint két évtizedig müködött. A soroksári Duna-ág nem a legideálisabb merülöhely, azonban az évek során a klubtagokon kívül is sok - elsösorban - budapesti búvár merült itt.
Budapest közepén, a XI. kerületben a Móricz Zsigmond Körtértöl egy villamosmegállóra található a Feneketlen-tó. A tó neve egy búvár számára sokat mond - merülés elött. A tó víz alatti részeinek felfedezése után a csábítás alábbhagy, mivel 5-12 méternél nagyobb mélység nincs a tóban. Söt, az 1960-1970-es években a tófenék sem tartogatott különösebb érdekességeket. Ennek ellenére ezekben az években a budapesti búvárok szinte minden télen felkeresték ezt a merülöhelyet, amikor befagyott a tó. A jég alá merülési gyakorlatok alatt általában szépszámú nézöközösség gyült össze (ez az akkor még újdonságnak számító könnyübúvárkodás megismertetésének is jó szolgálatot tett), s gyakran a sajtó is beszámolt az érdekes eseményröl.

Jég alá merülés a Feneketlen-tóban (1966)

Az 1970-es évek közepétöl vált népszerü merülöhellyé az Ecsédi-tó. A nagykiterjedésü, érdekes tó út felöli oldalának a lankás partja, a vízben, víz alatt álló fák, a másik oldal mélybe zuhanó, egy tengeri falra emlékeztetö leszakadás méltán vonzotta a búvárokat. A tóban 22 méteres mélységet is el lehetett érni - igaz ott már sötét és nagyon hidegvolt a víz - ami a hazai tavakban különlegesnek számított. Kora tavasztól késö öszig a kedvtelési célú merülök, a versenyre készülö búvársportolók, vagy a tájékozódási búvárversenyek résztvevöi népesítették be a tó partját. A merülöhely népszerüségét késöbb - 1980-as évek második felében - sajnos különféle tereprendezések, egy részének horgásztóvá alakítása, majd a privatizációja (?) utáni különféle korlátozások meglehetösen csökkentették. Néhány évig tiltott volt a merülés, így a hazai merülöhelyek népszerüségi listáján elöször visszaesett, majd törlödött. Késöbb újra engedélyezték a merüléseket.

Búvárok az Ecsédi-tónál (1982)

Az Ecsédi-tó lehetöségeinek korlátozódása idején a fövárosi, pest megyei búvárok egy új merülöhelyet fedeztek fel, az Ócsai-tavat. Ez a természetvédelmi terület határán lévö tó is kavicsbányászat révén jött létre. Az itt bányászó cég a felsö réteg kitermelése után egy markoló hajót (az úszómü neve MOR volt) alkalmazott, ezért húsz méternél mélyebbröl is tudtak kavicsot kiemelni. A tóban - abban az idöszakban - 22 méteres vízmélység is elérhetö volt, ami a sóder bányatavak esetében meglehetösen ritka volt. Különféle egyeztetések, megállapodások, rendelkezésre állás biztosítása következtében - elözetes bejelentés esetén - mód volt még a müvelés idötartama alatt (természetesen attól távol) merülni. Az úszó markológép egy váratlan balesete (1979.decemberében felborult és elsüllyedt) után hosszabb ideig a búvárok által használt tavon megszünt a kavics kitermelése, így egy igazán jó merülöhellyé vált az idöközben a víz alatti növény és állatvilággal is benépesült tó. A kedvtelési célú, illetve oktató merüléseken kívül gyakran rendeztek tájékozódási búvárúszó versenyeket a nagykiterjedésü tavon. Az 1990-es években újra indították a bányát, így a merülési lehetöségek korlátozódtak, illetve gyakorlatilag megszüntek.

Pestmegyében Nagyoroszi, Bugyi, Kiskunlacháza, Szalkszentmárton, Budakalász (Omszki-tó) környékén is a homok és sóderbányászatnak köszönhetöen létrejöttek tavak, tórendszerek. Ezeken a merülöhelyeken is kisebb-nagyobb búvárélet alakult ki az 1980-as évek végétöl az 1990-es évek elejétöl kezdve.

A BHG Búvárklub vízi telepét is még az MHSZ szervezetében hozták létre a Kopaszi-gáton, mely több mint két évtizedig mûködött. A soroksári Duna-ág nem a legideálisabb merülõhely, azonban az évek során a klubtagokon kívül is sok - elsõsorban - budapesti búvár merült itt. A Kopaszi-gátnál lévo BHG Újbuda Búvárklub bázisa a terület privatizációja miatt megszûnt…

Kiskunlacházán egy korszerü, igényes búvárbázis kialakításáról döntött egy búvárvállalkozás 2001-ben. Az elgondolás, a kivitelezés, a bázis parti és víz alatti kialakítása, az ajánlott szolgáltatások mind-mind megfelelöek voltak. A merülöhely külön érdekessége volt, hogy a búvárok víz alatt egy repülögép roncsot is felkereshettek. Sajnos azonban a tó látótávolsága a merülési szezon idötartamának túlnyomó részében nem volt megfelelö, így az üzemeltetö a bázis bezárása mellett döntött.

Kiskunlacházi búvárbázis

Szalkszentmártoni tavaknál évek óta búvárbázist üzemeltetnek dunaújvárosi búvárok. A búvár tó mélysége 8 méter, a látótávolság általában 3-4 méter, a merülök változatos halállománnyal találkozhatnak. A közelmúltban (2007.) a tóparti létesítményeket is felújították, bövítették az üzemeltetök.

Szalkszentmártoni búvárbázis

Az ország észak-nyugati szegletében, Hegyeshalom mellett egy érdekes formájú, nagykiterjedésü tó található. A bányató a közel 25 méteres mélységével és a benne elsüllyedt kotró-szállító roncsaival - annak ellenére, hogy a mélyben télen-nyáron alig 6-8 fokos a víz - az elmúlt évtizedekben népszerü merülöhellyé vált, s sok távolabb lakó búvároktató, búvárklub is rendszeresen felkereste mélymerülési gyakorlás céljából.

Az érdekes roncsot idoközben kiemelték. A 2005-ös évtõl a tóban két helyen – két búvárszervezet – biztosít merülési lehetoségeket. A Gyõri Búvárklub egy érdekességekkel „díszített” kötélpályát épített ki.

Palatinus-tó

Esztergom-kertváros és Dorog határában van a 32 hektár területü Palatinus-tó, helyi nevén a Pala, hivatalos nevén Sátorköpusztai-tó. Az adott területen még az 1950-es években kezdtek el homokot bányászni, mely eredményeként gyorsan kialakult a mai tó egy része. Az akkor korszerünek minösülö bányászati módszer (a vízmederbe sürített levegöt fújtak, és a fellazított, majd a felkavart homokot kiszivattyúzták, a kitermelt homokot a közeli bányákban un. tömedék anyagként használták) miatt a víz tiszta, jó minöségü maradt. A dorogiak már 1953-ban horgászegyesületet alakítottak. Késöbb a horgászás mellett strandolásra, pihenésre is használták a tavat. A könnyübúvárok már az 1960-as években felfedezték a Palatínus-tavat és idöröl-idöre tájékozódási búvárúszó versenyeket rendeztek. A kedvtelési célú búvároknak is kedvelt merülöhelyévé vált a tó. Az egyik víz alatti érdekességet a nagy tömegben elöforduló rákok - melyek túlnyomó részét a kecskerákok, Astacus leptodactylus E képezték - jelentették. Késöbb az északi partszakaszon strandot létesítettek, a déli oldal - föleg horgászházakkal - épült be. Az elmúlt évtizedekben a szabadstrandolók, horgászok, búvárok között gyakori nézeteltérés alakult ki a vélt, vagy valós ellenérdekek miatt. A közkedvelt merülöhely látogathatósága érdekében az 1990-es évek elsö felében még a Magyar Búvár Szakszövetség is (az MBSZ-töl teljesen szokatlan módon) lépéseket tett, s egy megállapodást kötött a horgászokkal. A búvárok szempontjából az igazi, megfelelö és megnyugtató megoldás csak 2003-ban következett be, amikor az Esztergomi Spartacus Sportegyesület Búvár Szakosztálya a strand mellett megnyitotta búvárbázisát. A bázis konténer épületében felszerelésbérlésen, levegötöltetésen túl folyamatos felszíni ügyelet van és elsösegélynyújtó, segítséghívási eszközök állnak rendelkezésre. A merülöhelyen az esztergomi búvárok a merülést és a búvároktatást segítö, színesítö víz alatti létesítményeket (kötélpálya rendszer, stégek, müroncs, egyéb mütárgyak) alakítottak ki. A merülöhely érdekessége egy kis víz alatti búvármúzeum. (Megjegyzésre érdemes, hogy legjobb tudomásunk szerint sehol a világon nincs ilyen létesítmény még.)

A bázis mûködtetésében 2009. év végén változás következett be, az Esztergomi búvároknak a víz alatti létesítményeket ki kellett szedniük. (A tulajdonos önkormányzat arra hivatkozott, hogy lejárt a szerzõdés.) A búvárbázis új kezelõvel, új létesítményekkel 2010. nyár elejétõl tovább/újra mûködik…

A Tiburon Búváriskola kedvelt helye az egyik csepeli sóderbánya tó, ahol víz alatti stéget, s más érdekességeket, többek között az elhunyt búvárokra emlékeztetõ fakeresztet állítottak.

Említést kell tenni azokról a merülöhelyekröl is, melyeket ismeröik, gondozóik, használóik igyekeznek „titokban” tartani, s lehetöleg csak szük baráti, vagy búvárklub keretekben belül tartani. Érthetõ - lehet - ezen búvárok, közösségeik elgondolása, tehát e titkolt merülöhelyeket - annak ellenére, hogy több ilyenröl tudunk - nem említjük meg.

Eddigi összeállításunkban csak nyílt vizekröl, tavakról szóltunk. Komoly hiányosság lenne, ha nem emlékeznénk meg azokról a zárttéri merülöhelyekröl, melyeket nem csak kutatás, hanem kedvtelési célból is felkeresnek búvárok. A magyarországi víz alatti barlangokról, azok kutatásáról a magyarbuvar.hu egy másik önálló részében készítettünk egy összefoglalást. Ezért itt csak azon barlangok neveit soroljuk fel, melyekben az elmúlt 3-4 évtizedekben a kutató-feltáró munkán túl, a maguk kedvteléséböl, az egyéni búvárismereteik és élményeik gyarapítása érdekében - viszonylagos rendszerességgel - jelentösebb számban búvárok merülhettek: Hévíz, Tapolcai Tavas-barlang, Molnár János-barlang, Esztrámosi Rákóczi-barlang.

Fontos megjegyeznünk, hogy anyagunkkal nem a teljességre törekedtünk, mindössze a jelentösebb hazai merülöhelyekröl egy keresztmetszetet kívántunk készíteni...