|
 |
||
             |
Az 1960-70-es években a magyar búvárok körében igen népszerü volt a víz alatti fotózás. Ennek több oka is volt. Elöször is a búvárok körében is voltak követendö példaképek, híres külföldi búvárok, akik víz alatti fotográfiáikkal és filmjeikkel hívták fel magukra a világ figyelmét, megmutatva a szárazföld lakóinak a felszín alatti világot. A kezdeti, hösi idökben nagyon népszerüek voltak a szabadtüdös merülések, s a tüdejében visszatartott levegövel merülö búvár is érdekes, szép felvételeket készíthet, persze, ha a szerencse is mellészegödik. (Meg kell azonban azt is jegyezni, hogy a légzökészülékes merülésre sokkal kevesebb lehetöségük is volt a kor búvárainak, ami szintén a szabad tüdös merüléseknek kedvezett.) S nem utolsó sorban a búvárok víz alatti felfedezéseik, élményeik megörökítésére, késöbbi felidézésére a víz alatti fényképezés, filmezés volt (s ma is az) a legjobb módszer. Bizonyossággal állítjuk, hogy a hazai könnyübúvárkodás kezdeti éveiben, évtizedeiben a víz alatti fotózás népszerübb volt a búvárok körében, mint napjainkban. A „régi” búvárfotográfusok legtöbbje sajátkészítésü víz alatti tokokba helyezte fényképezögépét. A tokok igen eltéröek voltak: találhatunk az elsök között ormótlan küllemü tákolmányokat, de nem ritkán igényes kivitelü, szinte „gyárinak tünö” házak is kikerültek a házi mühelyekböl. A kameratokok anyagát tekintve sokan elötérbe helyezték a könnyen megmunkálható plexit, azonban a ragaszások esetenkénti hibái miatt történö beázás (elázás) nem volt ritka jelenség. Azok a víz alatti fotósok, akik „biztosra” akartak menni, többnyire alumíniumból öntött házat használtak. (A beázást persze itt sem lehetett kizárni.) A késöbbiekben a „fény víz alá vitele” jelentette a legtöbb gondot, a vakuk víz alatti tokba helyezése és a kamerához történö csatlakoztatása jelentett újabb kihívást…
|
|
 |
||
