|
 |
||
             |
A Molnár János-barlang tervszerü kutatását, a víz alatti részek feltárását az FTSK Delfin búvárai az 1970-es évek elején kezdték meg. Az elsö években feltárták a barlang felsö szintjeit, vezetökötelek építettek ki, a merülést segítö és a biztonságot növelö bázisokat építettek ki a levegös termekben, térképeztek és az évek során jelentös barlangi búvár ismeretekre és gyakorlatra tettek szert. A barlangi búvárok lényegében 1977-re feltárták a barlangot az un. Óriás-terem alján lévö hatalmas köig. Egy merülés alkalmával Plózer István és Kalinovits Sándor az Óriás-terem alján, a nagy kö baloldalán egy repedésben tovább úszott és egy eddig ismeretlen barlangrészt fedeztek fel, mely alján egy nagy kiterjedésü, lapos, terembe (késöbb István-teremnek nevezték el) jutottak, melynek alját vastag iszapréteg borította. A búvárok ezután az új rész feltárására fordítottak kiemelt figyelmet, különösen azért, mert az alsó, mintegy 40 méter mélységben lévö terület újabb továbbjutási lehetöségekkel kecsegtetett. Egy merülés során egy sajátos technikai probléma azonban arra figyelmeztette a kutatókat, hogy az adott kor barlangi búvár technikának a határait feszegetik, túl nagy távolságra jutottak az utolsó levegös teremtöl (ez a Delfin-terem). A búvárok és a merülés biztonsága érdekében a kutatócsoport úgy döntött, hogy egy mesterséges „levegöbuborékot” állít fel egy arra alkalmas ponton, így a megosztja a távolságot. A buborékban az alsó szinteken dolgozó búvárokra – nem a saját levegöjét használva – várakozhat a biztosító búvár, de „félúton”, levegös helyen történö pihenésre, esetleg felszerelés átszerelésre, de akár rövid megbeszélésre is sor kerülhet.
A „buborék” helyéül legalkalmasabbnak a az Óriás-terem alján lévö nagy kö bizonyult. A búvárok egy fém keretre szerelt hálót vittek le, amit fóliával kibéleltek. A keretet kötelekkel a köhöz rögzítették, majd levegövel a buborékot feltöltötték, s így egy fólia sátrat állítottak fel 22 méter mélységben. Hátra volt még a buborék – idöközben „Kaponyának” nevezték el az NSM-III, 50 órás folyamatos víz alatti tartózkodás során használt, némileg hasonló szerkezetröl – levegöellátásának, frissítésének megoldása, amire több lehetöség is kínálkozott. A legegyszerübbnek az tünt, hogy a merülö búvárok palackot (palackokat) visznek magukkal és abból frissítik a Kaponya légterét. Ezt a megoldást végül is elvetették, mivel túl munkaigényesnek, nehézkesnek tünt a palackok a barlangban történö mozgatása, valamint a barlang képzödményeit is rongálhatta volna. (Ne feledkezzünk el arról, hogy ebben az idöben még a barlangi búvárok nem használtak kiegyenlítötérfogatot.) Végül a delfinesek úgy döntöttek, hogy a nyomáscsökkentövel felszerelt palackokat a Dexion bázison helyezik el és tömlön vezetik le a levegöt a Kaponyához. (Lényegében egy tömlös készüléket (nargile-t) alakítottak ki, igaz meglehetösen hosszú tömlövel.) A levegö tömlö kiépítése nem volt túl egyszerü feladat, részben annak hosszúsága, nagy súlya és a nyomvonal kialakítása miatt. (Figyelni kellett arra, hogy ne legyen összetéveszthetö a vezetökötéllel, illetve sehol ne keresztezze a búvárok útját.) Az elkövetkezendö évtizedben bebizonyosodott, hogy a Kaponya jól használható a víz alatti biztosító búvárnak várakozó helyül, vagy rövid megbeszélésekre, viszont – szerencsére – egyetlen olyan eset sem fordult elö, amikor vészhelyzet megoldására kellett volna használni.
|
|
 |
||
