|
 |
||
             |
Az 1960-70-es években a Dunántúlon az eröltetett ütemü timföld- és szénbányászat miatt folyamatosan hatalmas mennyiségü vizet szivattyúztak ki. A folyamatos vízkitermelés miatt megbomlott a földfelszín alatti vizek rendszere, egyensúlya, aminek nagyon súlyos következményei lettek. A probléma leglátványosabb jelei a terület vizes barlangjaiban voltak tapasztalhatóak: a Tapolcai-Tavas-barlang egy jelentös részéböl eltünt a víz, a Hévizi-tó vize pedig igen jelentösen és folyamatosan hült, de gondok mutatkoztak a budapesti forrásoknál is. A nemzetközi hírü gyógyhelyként ismert Hévízi-tó hömérsékletcsökkenése olyan jelentössé vált az 1980-81-re, hogy az kórház orvosai körében felvetödött a fürdökúrák beszüntetésének gondolata. A melegebb víz biztosítása érdekében a „bányakár” anyagi forrásokból megkezdödött a lehetséges intézkedések felmérése, a szükséges munkák elvégzése. Az elsö lépés a tó forráskráterének alján un. forrásszáj és környezetének kitisztítása volt. A Hévízi forrás tisztítását 1982-ben a Hídépítö Vállalat búvárai – Kovács György vezetésével, irányításával – kezdték el. A búvárok jelentös erökifejtést igénylö munkát, nagy mélységben, meleg vízben végeztek, ami jelentösen megnövelte a végrehajtandó dekompresszió idöszükségletét. A leghosszabb idöt igénylö, a 3 méteres mélységben végrehajtandó várakozás könnyebb, kényelmesebb és biztonságosabb végrehajtása érdekében egy víz alatti ház telepítését határozták el a kivitelezök. A munkába alvállalkozóként bevont DELFIN Könnyübúvár Szakosztály – korábban több víz alatti sátor üzemeltetési tapasztalatainak birtokában – vállalkozott a feladat elvégzésére. A Delfines búvárok – Maróthy László tervei és útmutatása alapján – egy müanyagból készült, szilárd tejszállító konténerböl alakították ki a víz alatti házat. A „Dekoplaszt” névre keresztelt szerkezetet a forráskráter felett lehorgonyzott búvártag alá szerelték 3 méteres mélységben. A távtartók alumínium állványcsövekböl készültek. A ház oldalára ablakot szereltek, a levegöellátásra egy un. kétkörös rendszert alakítottak ki. A búvártagon elhelyezett kompresszor tömlön keresztül folyamatosan frissítette a ház levegöjét. Esetleges üzemzavar esetén át lehetett váltani a „második ellátó” rendszerre, amit sorba kötött nagy ürtartalmú sürített levegös palackok alkottak. A „Dekoplaszt” és a búvártag között folyamatos telefon kapcsolat volt és a háznak önálló világítással, söt „levegözuhannyal” is rendelkezett. A 6 méteres dekompressziós szintröl felemelkedö búvárokat a ház alján lévö, viszonylag szük bejárat mellett a felszínröl leúszó biztosítóbúvárok vártak, akik az idöközben házba beúszott búvárok által levett, és a bejárat mellé felakasztott készülékeket a felszínre vitték. A házból a mélyböl visszatért búvárok telefonon keresztül beszámoltak az elvégzett feladatokról, tapasztalataikról és már levegön, és viszonylag kényelmesen elhelyezkedve töltötték el a zsilipelés idejét. Miután letelt a várakozási idö, szabadtüdövel úsztak a három méterrel felettük lévö búvártag létrájához. A „Dekoplaszt” fél évig üzemelt, megkönnyítve a búvárok napi, hosszú zsilipelési idejének eltöltését. Megjegyzésre érdemes, hogy a kényelmen kívül a merülés, a búvárok biztonságát is jelentösen növelte a víz alatti ház, mivel egy baleset alkalmával – ilyenre az adott idöszakban szerencsére nem került sor – a sérült, akár még eszméletlen búvár kezelésére is mód lett volna a „Dekoplaszt”-ban.
|
|
 |
||
