|
 |
||||||||||||||||||||||||
             |
SZEMELVÉNYEK A VÍZ ALATTI BARLANGKUTATÁS TÖRTÉNETÉBŐL: Bevezető Hogyan keletkeztek a barlangok? A Kárpát-medence területén többnyire vagy a víz volt erősebb a sziklánál, s utat vájt magának a kemény köbe, és kialakultak a karszt barlangok. Előfordult az is, hogy a mélység tüze kívánta a napot megpillantani, s roppant energiája tört utat magának a felszínre, így jöttek létre a vulkánikus barlangok… S az után még épített-bontott, alakított a víz, mint fáradhatatlan munkás – ki hol hideg volt, hol meg felforrósodott a mélyben. Alakították még a felszín alatti üregek sötét világát a tektonikai mozgások, a Föld felszínének hőmérséklet változásai, a mindent elborító tenger lerakódó üledékei, a… sorolhatnánk hosszan tovább, hogy mely természeti tényezők is hozták létre a barlangot. A barlangot, mely nem más, mint egy természetes úton képződött, Föld felszín alatti, ember által járható üreg…
A barlangok rideg világa is lassan benépesült: kisebb-nagyobb élőlények álladó, vagy időszakos otthonra leltek e helyen is, bizonyítván az élővilág a természet kihívásaihoz történő alkalmazkodásának csodálatos képességét. Azután jött az ember. Először ö is csak lakóhelyet keresett a barlangok sötétjében. Később az ember csákányt ragadott, s maga is „üregképzővé vált”: elkezdte bányászni a föld mélyének értékes anyagait. Előfordult, hogy a föld alatt dolgozó ember munkája során természetes üregekre, barlangra bukkant. Ez egy darabig nem különösebben foglalkoztatta, miután azonban a természet titkait kifürkészni igyekvő szaktudósok is érdeklődni kezdtek a barlangok iránt némileg megváltozott ez a helyzet. A bányász bányászni, a barlangkutató barlangot kutatni akart. S ez egy komoly érdekellentétet alakított ki, annak ellenére, hogy e két „szemben álló fél” sok hasznot is merített egymás munkájából, tudásából. S a barlangok kutatói időnként elakadtak, annak ellenére, hogy látták-tudták, hogy van a járatnak folytatása: víz állta útjukat. Sokáig a víz alá bukó főte, a járat végét jelző barlangi tó az ott folyó kutatás végét jelentette, hisz nem voltak eszközök-módszerek, melyek alkalmasak lettek volna a vízzel kitöltött részeken való átjutásban. A régi időkben ilyenkor a kutatók két dolgot tehettek: vagy igyekeztek egy kerülőjáratot találni, vagy pedig maguk is bányásszá váltak, s tárót hajtottak, bízván, hogy a mesterséges járattal egy száraz barlang részbe jutnak. Az első lépések… Voltak viszont megszállott és vakmerő barlangkutatók, akik a tüdejükbe visszatartott levegővel, szabadtüdővel kíséreltek meg átúszni szifonokon…
Így történt ez 1932. augusztus 22-én is, amikor a magyarországi barlangkutatás legendás alakja, Dr. Kessler Hubert az Aggteleki-barlangot a Domica-barlanggal összekötő szakasz szifonját szabadtüdővel átúszta. Kessler után társa, Sandrik József is átkelt a szifonon. Húsz évvel később, 1952-ben hasonlóan járt el a Béke-barlangban Magyari Gábor, is amikor szabadtüdővel átúszott egy öt méter hosszú szifont. Útját másnap Vértes László ősrégész szintén megtette, azonban Dräger típusú nehézbúvár felszerelésben jutott át a víz által elzárt részen.
Ugyan ebben az évben a Holly testvérek (Sándor és Ferenc) szabadtüdővel vágtak neki a Molnár János-barlangot felderíteni, átúsztak egy 1 méter hosszúságú szifont és bejutottak a barlang első levegős részébe.
A Mánfai Kő-barlangban 1955. májusában Magyari Gábor szabadtüdővel átuszaott egy nyolc méter hosszú szifont. Ezeket a viszonylag újkori és „modern módszernek tekinthető” szabadtüdős barlangi szifonúszásokat azonban jóval megelőzték barlangkutatási célokból történő első hazai búvármerülések. Az első, ha nem is barlangban végrehajtott, de mint utóbb bizonyítottá vált barlangkutatást segítő, előkészítő merülések a Hévízi-tó forráskráterében történtek és nehézbúvárok hajtották azokat végre… Úgy tartjuk, hogy hazánkban 1908. január 25-én történt az első barlangi (barlanghoz kapcsolódó) merülés. (Ez a merülés százharmincegy évvel volt később, mint a jelenlegi ismereteink szerinti első barlangi merülés, amit 1777-ben az angliai Castleton melletti Peak-barlangban, a Buxton Water folyó eredeténél hajtottak végre.) Lóczy Lajos gróf felkérésére a fiumei Magyar Királyi Tengerészeti Hatóság két nehézbúvára a Hévízi-tó forráskráterét vizsgálta meg. A szóbeszéd szerint Lóczy gróf egy angol vendégének mutatta meg birtoka egyik gyöngyszemét a Hévízi-tavat, s a bemutató alkalmával, a feneketlen mélységgel kapcsolatban megjegyezte, hogy búvárokkal fogja annak mélységét felderíttetni. Az angol, nemzetére jellemző fanyar humorral jegyezte meg, hogy náluk ilyesmit függőónnal szokták tenni. Az egyébként is hiú grófot szerfelett bosszantotta a megjegyzés, s szavát állva rövidesen búvárokat hozatott a tó felderítésére… A merülések célja a tó mélységének meghatározásán túl a meleg víz eredetének megállapítása és egyéb hidrológiai és geológiai megfigyelések voltak. A nehézbúvárok által elért legnagyobb mélység 22 méter volt.
Az év novemberének 8. napján három fiumei búvár újabb merülést hajtott végre vízmintavétel céljából, de csak 18 méter mélységig jutottak le. Akadályozta őket, hogy a meleg víz miatt állandóan bepárásodott a sisakablak. (Rouquayrol-Denayrouse nehéz búvárfelszerelést használtak.) A szóbeszéd szerint a merülés előtt bőségesen fogyasztott jó Balaton melléki bor sem segítette a tevékenységüket… A búvárok – eredménytelenségük ellenére – 12 méteres mélységben megtalálták és megfigyelték a kisbarlangokat. Hévízen 1954. április 6-14-e között a Közúti Hídfenntartó Vállalat búvárai, Ugray Károly vezetésével, Kiss Gyula és Polcz István 12 alkalommal merültek a forráskráterben, melynek célja elsődlegesen a kráter felderítése volt. A búvárok Dräger típusú nehézbúvár felszerelést használtak. A nehézbúvár felszerelésben barlangok távolabbi történő merülések gyakorlatilag kivitelezhetetlenek. (Ne feledkezzünk meg arról, hogy Hévízen a tó felszínéről lehet indulni (a fiumei búvárok egy úszótagról merültek). A Béke-barlangban végrehajtott nehézbúvár felszerelésben történő merülés nagyon komoly nehézségeit, korlátjait pedig leírták, elmondták a résztvevők. Valójában a víz alatti barlangokat felkutatni vágyóknak az autonóm légzőkészülékek megvalósulásáig türelemmel kellett várniuk… Ezek az események vitathatatlanul az első barlangi merülések hazánkban, melyekkel megkezdődött a barlangok víz alatti részeinek a búvárok által történő felfedezésének korszaka… A békaemberek első merülései barlangokban… A könnyübúvárkodás az 1950-es évek második felében terjedt el Magyarországon. Ebben az idöben a könnyübúvárokat békaembereknek nevezték a jellegzetes felszerelési tárgyukról, a béka lábfejére emlékeztetö uszonyukról. Talán e rész alcímének jobban megfelelt volna. A búvárok maguk is többnyire a békaember megnevezést használták – mi sem bizonyítja jobban ezt, mint, hogy az elsö magyar búvárok által írt módszertani könyv is a „Békaemberek” címet viselte – lényegében így tudták magukat megkülönböztetni a sisakos felszerelésben tevékenykedö „búvároktól”. Már ebben a kezdeti idöben is foglalkoztatta a búvárokat a barlangok világa, s bár a merülések igen változó eredményeket hoztak, a lelkes elsö békaemberek lendülete töretlen maradt. Rádai Ödön 1957-ben elöször a Molnár János-barlang elötti Malom-tóba, majd a tapolcai Tavas-barlangba, a Kossuth-barlangba, 1958-ban az Alsó-Baradla-barlangba kísérelt meg behatolni Dräger típusú oxigénes készülékkel Kessler Hubert és Chambre Attila társaságában. Az eredményeik nem voltak kiemelkedök, de vitathatatlanul ezek voltak az elsö hazai kutató-feltáró jellegü barlangi merülések. Merüléseiknek komoly tanulsága is volt: megállapították, hogy a viszonylag terjedelmes oxigénes légzökészülék sem a legalkalmasabb a szükebb, tagolt hazai barlangokban történö kutatásokhoz.
Az 1960-as évek elsö feléig búvárok, barlangászok számos barlangban tettek készülékes merülési kísérletet. Az eredmények változóak voltak, túljutottak számos szifonon, s ezzel új területeket fedezve fel az addig emberi szem elöl elzárt csodabirodalmakban. A merülések azonban nem függtek össze egymással, s bár megkezdödött a víz alatti barlangok feltárása, készültek barlangi térképvázlatok, de még nem beszélhetünk tervszerü kutatásokról. Néhány
további, az ebben az idöben végrehajtott dokumentált
barlangi merülés közül: A Mátyás-hegyi barlangban 1959. januárjában Kádár Imre., Jakab György, Marek IIstván, Miller Tibor a tóból induló szifonban merültek, de annak elszükülése miatt nem jutottak tovább. Ugyan
ennek az évnek májusában az ÉKME Barlangkutató
Csoport búvárai a Molnár János-barlangban
sürített levegös készülékeket használva
hajtottak – különösebben jelentös eredmény
nélkül – merülést.
Megkezdődnek a tervszerű víz alatti barlang feltárások, avagy a hazai víz alatti barlangkutatás aranykora… Az 1960-as év utolsó napja és az azt követö esztendö január 9-e közötti idöszak a magyarországi víz alatti barlangkutatás területén igen fontos állomás volt. Az MHS BEKSZ-búvárok a tapolcai Tavas-barlangban tartott kutatótáboruk során tervszerü munkával – itt beszélhetünk az elsö megtervezett kutatásról – a 10 napos kutatótábor során beúsztak és feltártak több, mint 300 méter víz alatti járatot, amelyböl 214 métert feltérképeztek. Összesen 1640 percet merült a kilenc búvár Hortolányi Gyula vezetésével, mely ez az akkori technikai lehetöségeket figyelembe véve igen jelentös idönek számít. A feltárás müszaki vezetöje Kádár Imre és Schopper Tibor, a térképezés vezetöje Marek István voltak. A 11 fös kutatócsoport 2290 munkaóra alatt végezte el a feltárást. Munkájukról fekete-fehér víz alatti filmet készítettek, melynek operatöre Hajdú László volt. A filmet a III. Szpeleológiai Kongresszuson, Bécsben bemutatták, és nemzetközileg is nagy sikert arattak vele, mivel a kutatótábor és annak eredményei világviszonylatban is kiemelkedö jelentöségünek minösültek.
A búvártechnika fejlödése, a gyári felszerelések elterjedése, a barlangi merülések területén elért tapasztalatok az 1960-as évek végére megnyitották az utat a hazai barlangkutatás második szakaszának. Az elsö szakaszt az eseti, spontán merülések jellemezték, a második szakaszra a rendszeres, tervszerü merülések, a víz alatti barlangok módszeres kutatása volt jellemzö. Ebben az idöszakban a búvárok komolyan kezdtek foglalkozni a barlangjárás, a barlangi merülések technikájával, az e célra alkalmas speciális búvár felszerelések kialakításával, a barlangkutatatás ismereteinek elsajátításával. A következö évtized elejére, közepére kialakult a hazai búvárok között egy speciális réteg, a barlangi búvárok, a spelenauták köre… Az 1960-as években Magyarországon kétféle búvárszervezet létezett: az MHSZ klubok és a többiek. Nevezzük öket polgári kluboknak. Az elöbbiek száma igen magas volt, s lehetöségeik igen széles körüek voltak, ami az MHSZ jogállásból eredt. A kis számú polgári klub könnyen felsorolható: az AMPHORA KSC, az FTSK DELFIN Könnyübúvár Szakosztály, a VM Nautilus, és a TRITON szekció voltak. Ezeknek az egyesületeknek a mozgástere sokkal szükebb volt, mint az MHSZ kluboké, s biztos csak a folyamatos létbizonytalanságuk volt…
A kezdeti elsö szakasz bemutatása alkalmával láthattuk, hogy föleg MHSZ-klubok tevékenykedtek a barlangok víz alatti színterein. A második szakaszban – s föleg az 1970-es évek elejétöl – a víz alatti barlangkutatás szinte kizárólagos szereplöivé a polgári klubok váltak. Természetesen volt kivétel is, mert két MHSZ klub foglalkozott barlangi búvárkodással, az MHSZ Izzó – kisebb intenzitással – és az MHSZ Debrecen, akik igen kiemelkedö eredményeket értek el. Az MHSZ akkori vezetésében tevékenységüket nem kísérte osztatlan elismerés, Czakó Lászlónak, a debreceni klubtitkárnak minden sikeres barlangi akciója után bizonytalanná vált a klubvezetöi tisztje és ezáltal az állása is. A tudományos igényekkel is fellépö, célirányos víz alatti barlangkutatás koordináció nélkül nem valósulhatott volna meg. Gyakori volt, hogy a klubok merüléseik, merülés sorozataik alkalmával azonos eredményt „értek el”, mint az elöttük ott merülök, mert nem volt megfelelö az információ csere. Elöfordult az is, hogy nagy energiákkal azonos munkát végeztek el a különbözö csoportok. Különösen igaz volt ez az idö, és nagyon munkaigényes barlang térképezés területén. Az önállóságot megtartó, de közös, egyeztett munka érdekében a barlangi búvárkodással foglalkozó csoportok egy szervezet létrehozását határozták el. Elsö lépésként a polgári klubok barlangi búvárai beléptek a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulatba és önálló csoportokat alakítottak. A csoportok a Társulaton belül 1977-ben megalakították a Víz alatti Barlangkutató Szakbizottságot (elsö elnöke Plózer István volt, tragikus halálát követöen utódja Kollár K. Attila), amelyet az 1978. évi küldöttközgyülés szakosztályi rangra emelt. A Szakosztályhoz a késöbbiekben csatlakozott a korábban említett két MHSZ klubon kívül az MTV Búvárszakosztálya is.
A Szakosztály kidolgozta és 1978. szeptemberében kiadta a „Barlangi merülések irányelvei”-t, amely minden barlangi búvárnak útmutatást adott a zárt téri merüléseknél. A csoportok megállapodtak a kutatási területek felosztásában, és az elért eredményeikröl folyamatosan tájékoztatták egymást. Több, a búvárkodást és a víz alatti barlangkutatást segítö kiadványt jelentett meg, Rino Gamba: „Édesvízi búvárkodás”, és „Barlangi búvárkodás”, Kalinovits Sándor – Kollár K. Attila: „Víz alatti barlangok térképezése”, S. Exley: „Alapfokú barlangi merülés - Terv a túléléshez” c. füzeteket. A Szakosztály az MKBT támogatásával és a VERTIKUM Kiszövetkezet közremüködésével 1983-ban hazánkban elöször szervezett olyan búvártanfolyamot, mely nemzetközi minösítést adott. A bermudai tengerbiológus, Thomas Yliffe NAUI oktató által vezetett tanfolyamon 25 fö – mindnyájan polgári klubok, illetve a kisszövetkezet barlangi búvárai – szerzett haladó minösítést. A csoportok kutatási engedélyek alapján végezték a feltárásokat, esetenként tudományos kutatók bevonásával. Álljon itt két példa, kiragadva a számtalan együttmüködés közül. A Molnár János-barlangot kutató delfinesek nyújtottak segítséget Müller Tibor geológusnak, aki az aktív, melegvizes barlangban a helyszínen vizsgálta a gömbfülkék kialakulásának folyamatát, melyröl több tudomásos dolgozatot publikált. Az Amphora búvárai a Hévizi-tó és a forrásbarlang kutatása során számos hidrológussal, geológussal dolgoztak együtt, akik közül – talán önkényesen – Dr. Böcker Tivadar nevét említem meg.
A legjelentösebb komplex feltárások Hévízen, a tapolcai Tavas-barlangban, a Molnár János-barlangban, Esztramoson, a Kossuth-barlangban, Baradla-Alsó-barlangban és a Bükk-hegység több forrásbarlangjában folytak. A kutatások keretében felderítették, feltárták és feltérképezték a jelentösebb víz alatti barlangrendszereket.
A barlangi búvár csoportok munkájukról évente kutatási jelentéseket készítettek az Országos Környezet és Természetvédelmi Hivatal Barlangtani Intézete és az MKBT részére. A jelentések folyamatosan részt vettek a Társulat által alapított Cholnoky pályázaton. A komplex kutatásokért a DELFIN búvárai 1979. évi jelentésükért a pályázat második helyezését, és Kadich Ottokár külön díjat kaptak. De más csoportok, - többek között az AMPHORA KSC - jelentései is többször szerepeltek a helyezettek között. Kiemelésre érdemes még, hogy az AMPHORA KSC. hévizi kutatásairól készített jelentése a CMAS nemzetközi környezetvédelmi – természetvédelmi pályázatán a 2000-ben díjat nyert (Részletek ld. késöbb).
Az amphorás búvárok, majd késöbb a debreceni búvárok határainkon túl is számos víz alatti barlangot kerestek fel, és jelentös feltárásokat végeztek Erdélyben, de eljutottak Kuba barlangjaiba is. Lidice, Csarnóháza, Izbindis – a teljesség igénye nélkül - olyan romániai, erdélyi barlangok nevei, melyek feltárásában a magyar barlangi búvároknak jelentös szerepük volt.
A felszerelések fejlödése következtében a 70-es évektöl egyre népszerübb lett a barlangi búvárok körében a víz alatti fotózás, filmezés. Azon kívül, hogy a víz alatti fotók a barlangról készített dokumentációk fontos részét képezték, a hazai búvár fotópályázatokon is komoly sikereket értek el a barlangi búvárok. A teljesség igénye nélkül néhány név a barlangi kutatások pillanatait az utókor számára megörökítö búvárfotográfusok közül: Csávos Lajos, Czakó László, Ember Sándor, Horváth Gyözö, Irsai Sándor, Kalinovits Sándor, Kovács György, Manek Attila, Maróthy László, Mozsáry testvérek (Péter és Gábor) Nagy János, Plózer István, Prágai Albert, Söphen László. Az 1970-es években a barlangi búvárkodás népszerüségét, eredményeit és tudományos elismertségét bizonyítja, hogy a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat tudományos szaklapja, a Karszt és Barlang 1974. II. száma teljes egészében, mint búvárszám jelent meg.
A magyarországi barlangi búvárkodás második szakasz az 1980-as évek elejéig-közepéig tartott. A címben azt állítottam, hogy ez volt az aranykor… Úgy gondolom. Hogy az elözöekben ismertetett eredmények ezt alá is támasztják… Az aranykorok nem tarthatnak örökké, bizonyítja ezt a történelem… Utána jön egy újabb korszak. Ez lehet rögtön az „anarchia”, de a le-szétbomlás történhet fokozatosan is. Nos a hazai barlangkutatásban nem történt semmi „robbanásszerü” felbomlás, sokkal inkább, egy alig-alig észrevehetö bomlás volt tapasztalható a már sokat emlegetett 1980-as évek elejétöl, közepétöl. Természetesen ez klubonként, csoportonként, kutatási területenként eltérö idöben és eltérö mértékben-módon ment végbe. Ennek az idöszaknak is vannak az „aranykorra” hasonlító eredményei, söt kiemelkedö teljesítményei, de lassan mindenhol bekövetkezett egy komoly és jelentös változás… Az egyik alapvetö probléma az volt, hogy lassan egyre jobban elnehezültek a kutatási engedélyek megszerzésének lehetöségei. Ennek több oka volt. Az egyik a gyorsan változó barlang hatóság által kijelölt kezelöi rendszerben kereshetö. A kutatási engedélyek megkérésének, az összes érintett szerv hozzájárulásának megszerzése például azt eredményezte, hogy például egy esztrámosi kutatási engedély kiadása, mintegy másfél évig tartott (engedély nélkül nem lehetett a barlangba belépni), s a friss pecsétes papírok birtokában, az egy-két héten belüli újabb kezelö kinevezése miatt további hónapokkal növekedett meg az újabb kiegészítö pecsét megszerzésének idötartama. Az engedélyek kiadásának bizonytalansága sokat ártott a tervszerü kutatások folytatásának, s nem ritkán annak teljes felhagyásának gondolatát vette fel a kutatásvezetökben.
A másik súlyos problémát az jelentette, hogy a „tervszerü” szocialista nagyipar által a timföldbányászat során kiemelt nagy mennyiségü karsztvíz megbontotta az ország hidrológiai rendszerét, ami a meleg víz rohamos csökkenését eredményezte. Hévíz hült, Tapolca megszünt, mint vizes barlang létezni, a budai források hozama jelentösen csökkent. Ezek az aggasztó információk „természetesen” szigorú titkot jelentettek, s ez a súlyos környezetrombolás – a korszak információs gyakorlatának megfelelöen – agyon hallgatásra került. A vizek felhasználói egyre idegesebbek lettek, s a „zavaró momentumokat”, így például a búvártevékenységet – igyekeztek csökkenteni. (Valószínüleg attól is tartottak, hogy a búvárok tapasztalataikat, kutatási eredményeiket esetleg a széles nyilvánosság, ne adj Isten a külföld – ne feledjük még „vastagon” szocializmus, söt gulyás kommunizmus van az országban.) Erre az idöszakra a hazai búvárok nagy tapasztalatra tettek szert a barlangi merülések területén, a felszereléseik is megfelelöbbel voltak a barlangi merülésekhez, s megalapozott információk alapján merülhettek a barlangok szifonjaiban. Úgy gondolták, hogy szinte mindent tudnak, s egyre bátrabbak lettek. Sajnos, ez több halálos balesetet is eredményezett, ami intö jel volt…
A hazai barlangi búvárok felkészültségét bizonyítja egy tragikus búvárbalesetet követö mentés végrehajtása. A romániai Izbindis–forrásban 1984-ben egy erdélyi búvár szerencsétlenül járt. A hazai barlangi mentöszolgálat nagy erökkel érkezett a helyszínre, ahol Czakó László 200 méteres távolságból, 40 m mélységböl, háromszori merüléssel hozta felszínre a holttestet.
Megjelenik a munka… Az eröltetett timföldbányászat miatti tragikus víz háztartási probléma különösen Hévízen jelentett gondot, hiszen az európai hírü gyógyüdülö – fürdöhely meleg vize egyre hült, s lassan alkalmatlanná vált gyógykezelésre. Ezért az illetékesek valami kompromisszumos megoldást akartak, mellyel a bányászat továbbfolytatódhat, de a tó vizének hömérsékletét is növelni lehessen. 1980–as esztendö végén megkezdödött Hévízen a búvárok és a súlyosan sérült természet küzdelme a melegebb vízért. A munkákat a Hídépítö vállalat kezdte a forrás tisztításával. Munkájukat a DELFIN búvárai segítették, akik több mint félévig egy víz alatti házat, a DEKOPLAS-ot üzemeltették, ahol a 30 – 40 méter mélységben dolgozó NOVUS-os és Hídépítös búvárok hosszú dekompressziós idejüket „szárazon” töltötték.
A munkálatokat a következö évtöl az AMPHORA Klub vette át, akik közel tíz éves munkával újra meleg vizet biztosítottak a gyógyulásra váróknak. A kiépített rendszer üzemeltetése, ellenörzése és karbantartása napjainkban is folyamatosan tart. Az AMPHORA hévízi munkáját mindenidök legnagyobb hazai búvármunkájának tekinthetjük, nem csak idötartama miatt, hanem azért is, mert voltak olyan évek, amikor folyamatosan húsznál több búvár dolgozott a forráskráterben. A munkán kívül a búvárok folyamatosan kutatták a forráskráter geológiai, hidrológiai, biológiai sajátosságait. Három évtizedes kutatómunkájuk eredményének elismeréseként 2000-ben az AMPHORA Búvár Klub és dr. Pálfi Zoltán: „A hévízi termálforrás kutatása” c. tanulmányával elnyerte a CMAS G. P. I. E. M. elsö díját, amelyet az UNESCO, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (CIO), a Sportszövetségek Nemzetközi Szervezete (AGFIS) több neves, nemzetközi környezetvédelmi szervezettel együtt ír ki. A magyar búvárok összefoglaló kutatási jelentése az egész világ területéröl beérkezett 17 tudományos dolgozat közül nyerte el a nemzetközi hírü kutatókból álló bíráló bizottság által odaítélt elsö díjat. Ebben az idöszakban az ország más területein is jelentös búvármunkák folytak barlangokban. Kiemelésre érdemesek a Debreceni Búvár Klub, Czakó László által vezetett munkák a Bükk és a környékének forrásaiban. Munkájuk nagyban hozzájárult Miskolc vízellátásának javításához, valamint a Miskolc-Tapolcai Barlangfürdö több és melegebb vízzel történö ellátásához. Nem alakult ilyen szerencsésen a budapesti Lukács uszoda víznyerö helyén, a Molnár János-barlangban Szenthe István által vezetett búvárvállalkozók által végzett munka. A feladat elvégzése után a barlangba a búvárok fizikai bejutása nehezebb lett. A beépített csörendszer nem biztosított igazi megoldást fürdö melegebb és biológiailag tisztább vízzel történö ellátásához. A megváltozott és nehezebb körülmények következtében a Fürdöigazgatóság nagymértékben korlátozta a merülési lehetöségeket, mely átmenetileg a víz alatti kutatások gyakorlati megszünését eredményezte.
A barlangokban végzett munkák meglehetösen Janus arcú tevékenységek voltak. Egyrészt ezek bevételt jelentettek, s hamar kialakult egy olyan verseny, amelyben néhány éve még jó barátok, búvárok az üzleti élet területén sokszor maradandó sebeket okoztak egymásnak… A másik oldal is vitathatatlan, hogy elönye is volt a munka megjelenésének a barlangok területén. Számos kutatást a klubok sohasem tudtak volna öneröböl elvégezni, szakmai tudásra, tapasztalatra, felszerelésre nem tehettek volna szert másképp, mint így. S még egy gondolat. A hivatásszerüen búvármunkát, ipari alpinista munkát végzö személytöl elvárható-e, hogy szabadidejében a búvár és/vagy kötéltechnika gyakorlásának éljen? Igen is, meg nem is. Vitathatatlan, hogy a merülési, az ereszkedési „étvágyat” a napi azonos – még ha némileg más jellegü – munka jelentösen csökkenti. (Tapasztalatom szerint persze ez a búvárkodás más területén is igaz.) Hátrányok és elönyök a barlangkutatás mérlegének serpenyöiben… Nem igazán látni viszont a mérlegnyelvét… Föleg nem volt ez látható a 80-as évek közepén, második felében. Akkor talán sokan a lehetöségek szükülésével a negatív hatásokat érzékeltük jobban. Ezt az idöszakot tekinthetjük a harmadik korszaknak… Meg kell azonban emlékezni a korszakot lezáró kiemelkedö eseményröl, a X. Nemzetközi Speleológiai Kongresszusról. Hazánkban, Budapesten rendezték 1989. augusztusában a világrendezvényt, melyhez nagy számú barlangi túra is kapcsolódott az ország egész területén. A Magyarország víz alatti barlangjait bemutató D5 nevü programot a Víz alatti Barlangkutató Szakosztály közös munkával elökészítette és Hévíz, Tapolca, a Molnár János-barlang, Esztrámos, az Alsó-Baradla-barlang merülési lehetöségeit ajánlotta a külföldi búvároknak. A jelentös számú regisztrált barlangi búvár ellenére sajnos, viszonylag kevesen – mintegy másfél tucat búvár - éltek a merülési lehetöségekkel. A víz alatti barlangkutatók külön szekcióüléseket tartottak, melyek keretében számos filmet mutattak be a nemzetközi víz alatti barlangkutatásról. A Kongresszus volt a Szakosztály utolsó, jelentös közös munkája, annak ellenére, hogy éves munkatervet még 2002-ben is benyújtott a MKBT-nek.
Ugyanebben az évben megalakult a Magyar Búvár Szövetség. Úgy éreztem akkor, – s gondolom még sokan mások is – hogy ebben az új, demokratikusan választott szervezetben megvan a helye a barlangi búvárkodásnak. A Szövetségnek a számos meglévö és új feladata miatt nem sikerült a barlangi búvárkodást felkarolnia és sajnálatos módon nem sikerült szorosabb kapcsolatot kialakítania az MKBT-vel. Az MBSZ – elsö, 1994. évi – Merülési Szabályzatában kiemelten foglalkozott a zárttéri merülésekkel, kialakította a CMAS – MBSZ búvároktatási szakbúvár képzési rendszerben a barlangi búvárképzés különféle szintjeit, de többre nem telt erejéböl. A rendszerváltoztatás következtében átalakult a búvársport szervezete, szerkezete is. Vitathatatlan, hogy számos klub hosszabb idön keresztül, – egyesek még ma is – küzd a fennmaradásáért. Sok egyesület meg is szünt, de számos fennmaradt és müködését megszilárdította, s megjelentek az önálló búvároktatók, búváriskolák. A kilencvenes évek elején sorra megjelentek hazánkban a nemzetközi oktatási rendszerek, s megkezdödött a kedvtelési célú sportbúvárok folyamatos, rendszeres és tömeges képzése. Kezdetét vette a hazai barlangkutatás egy újabb korszaka… A kedvtelési célú sportbúvárok és a víz alatti barlangok… A nemzetközi búvároktatás beindulásakor a jártas, tapasztalt búvárok jelentös része – közöttük számos barlangi búvár is – merülésvezetöi, búvároktatói minösítést szerzett. Az új oktatók klubok keretében, vagy egyéni vállalkozásként búváriskolákat alakítottak és megkezdték a kedvtelési célú búvárok oktatását. „Minden kezdet nehéz” tartja a közmondás, nem volt másként ez a búvároktatás megindításakor sem. Minden búvároktatási rendszerben az oktatók számos problémával küzdöttek és szinte teljes energiájukat ez az újszerü feladat lekötötte. A búvárok oktatásával párhuzamosan megnött a merülések iránti igény, s az oktatók frissen kiképzett búváraiknak igyekeztek a hazai tavakban, a környezö és távolabbi tengerekben merülési lehetöségeket biztosítani. Az oktatás, a búváriskolák szervezése, a búvárfelszerelések biztosítása, a külföldi és hazai merülések szervezése idöszakosan háttérbe szorította a barlangi merüléseket. Ez a helyzet általánosnak mondható és a kilencvenes évek közepéig tartott. Ebben az idöben sok ezer kedvtelési búvár képzödött ki, közülük jó néhányan megszerezték a búvárminösítések legfelsö szintjét, s jelentös merülési tapasztalatokra tettek szert. S voltak olyanok is, akik idöközben megismerkedtek a barlangi merülésekkel. Innen már csak egy lépés kellett, s megjelent az új búvárok egy szük rétege, akik barlangi búvárokká képezték magukat. A barlangi merülések élményei gyorsan elterjedtek a kedvtelési célú búvárok között, s egyre többen próbálták ki ezt az új merülési formát. A különféle oktatási rendszerekben léteznek különféle szintü barlangi – vagy ahhoz igen közel álló – szakbúvár tanfolyamok, melyek a „komolyabb” érdeklödöknek gyakorlati jártasságuk mellé szakirányú elméleti ismereteket is adnak. Ezzel a folyamattal kiszélesedett a barlangban merülö búvárok köre, s néhány év alatt – a 1996-97-es évekre teszem ezt az idöszakot – kialakult a merülések egy új formája, a barlangi kedvtelési célú merülések. Erre a búvártevékenységre az a jellemzö, hogy a merülök nem a felfedezés, kutatás céljával merülnek a szifonokba, hanem a merülés spontán élményéért. Ez vitathatatlanul egy új formája a hazai barlangi búvárkodásnak. Az viszont, hogy a barlangi búvárkodásba (is) eröteljesen megjelent a búvároktatás, merültetés üzleti „eleme” az óvatosan fogalmazva is aggasztó… A kedvtelési célú barlangi merülésekkel párhuzamosan, illetve ezektöl függetlenül számos víz alatti barlangban folytattak, folytatnak kutatási tevékenységet. A „korszak” elején a Poseidon Búvár Klub a Tapolcai Tavas-barlang szárazzá vált járatain keresztül eljutott a Kórház-barlang irányában olyan területekre, ahol búvárok korábban nem merültek s jelentös új területeket tártak fel. (Idöközben az Egyesület megszünt.) Korábban már említettem az AMPHORA Búvár Klub tevékenységét és eredményeit. 1997-ben alakult az MKBT keretében –Szabó Zoltán vezetésével – a Plózer István Víz alatti Barlangkutató Szakosztály, akik célirányos kutatásokat végeztek számos vizes barlangban, melyek közül a Tapolcai Kórház– és Tavas-barlangban, az Esztrámosi Rákóczi–barlangban és a Kossuth-barlangban végzett munkájuknak és feltárásaiknak komoly eredményei voltak. Feltétlenül említést kell tenni és ki kell emelni a Molnár János-barlangban történö folyamatos kutatást – Kalinovits Sándor vezetésével –, mely során a hatalmas kiterjedésü új barlangrész felfedezése kiemelkedö, nemzetközi jelentöségü eredmény. Végezetül megemlítem, hogy elmúlt években megjelent a technikai búvároktatás szervezete (szervezetei) is hazánkban, melyek kiemelt figyelmet fordítanak a barlangi búvárkodásra.
Sajnos azonban a szép sikerek, jelentös eredmények mellett a 2000. utáni években súlyos események is terhelik a hazai barlangkutatást: több baleset történt. Túlzás nélkül állítható, hogy a heroikus eröfeszítések utáni az Esztramosi Rákóczi- barlangban végrehajtott mentés után a „hatóságok” megmakacsolták magukat, s szigorú szabályok kidolgozását írták elö, 2002. elején. (E sorok, átdolgozott sorok 2005. áprilisában íródnak.) Nos egyenlöre nincsenek szabályok… Mivel az események olyan korszakot érintenek, mellyel egyenlöre oldalunk még nem kíván foglalkozni, e kérdés boncolgatásába nem mélyedek el… Lényeg az, hogy egyenlöre tisztázatlan a hazai barlangi merülések jogi háttere… A baleset után megalakult a Magyar barlangi búvármentö szolgálat. A tisztázatlan és nagyon korlátozott, nehézkes hazai barlangi merülések miatt sokan a környezö országok barlangjait keresik fel egy-egy merülésre. Nem hozom összefüggésbe a kevés lehetöséget, a szabályok újra gondolásának hiányát, a búvároktatás legújabb tendenciáit, de sajnos a halott barlangi búvárok száma külföldi merülések során is növekedett… Elérkeztünk napjainkhoz, annak ellenére, hogy ez nem állt szándékomban itt és most, eredetileg nem terveztem idáig követni a magyarországi barlangi búvárkodás történetét. A jelenlegi kép olyan, mint egy szükebb barlangi járatban a vissza felé vezetö úton. Csak nagy jóindulattal mondhatjuk: kicsi a látótávolság. Van viszont vezetökötelünk: kapaszkodhatunk a múlt történéseibe, eredményeibe és hibáinak tanulságaiba… S bízhatunk abba, hogy rövidesen a lámpánk fénysugara visszaverödik a víz felszínéröl, ami azt jelenti, hogy elértük a levegös termet. Az ismeretlen teremben (a jövöben) azonban ne vegyük ki azonnal a szánkból a légzöautomatát, mivel nem tudhatjuk, hogy légzésre alkalmas jó, friss levegö, vagy gyilkos gáz vár ránk a felszínen… A gáz analizálásához idöre van szükség, hasonlóan, mint napjaink barlangi búvárkodás állapotának a megítéléséhez…Térjünk vissza e kérdésre majd néhány év múlva…
|
|||||||||||||||||||||||
 |
||||||||||||||||||||||||
