:::... Magyar Búvár - Szemelvények ...:::

Napjainkban a búvároktatás szó elhangzása után egy nemzetközi előírások (oktatási szabályok, szabványok, standardok, oktatási tematikák – a nem kívánt törlendő) szerinti, szervezett elméleti és gyakorlati oktatás, uszodai gyakorlatok, vizsgák, búvár videofilmek, CD, DVD anyagok, tankönyvek és a tanfolyamon történő eredményes megfelelést bizonyító – általában – arcképes, névre szóló, kétoldalas műanyag búvárkártya jut az eszünkbe. Összefoglalva egy kellemes, jól szervezett, érdekes elméleti és gyakorlati tudás átadás színes képei peregnek, villannak fel agyunkban. Felvetődik azonban a kérdés, mikor is kezdődhetett a honi búvároktatás? Ki volt az első búvároktató, és kik, és mikor végezték el az első búvártanfolyamokat? És hogyan folytatódott a tovább a búvártanfolyamok története, kik, mit, s hogyan tanítottak három-négy-öt évtizeddel ezelőtt? Ezekre a kérdésekre igyekszünk válaszolni a következő oldalakon, a kezdetektől eljutva – szinte – napjaink mindenki által ismert búvártanfolyamaiig. Töredelmes vallomással tartozunk, nem tudunk egyértelmű választ adni minden feltett kérdésre. Érthetően a „kezdetek” között van a legtöbb fejtegetés, következtetés, mivel nem találtunk sok kérdésre egyértelmű, hiteles, és írott dokumentumokban rögzített választ. (Persze a későbbi időkre vonatkozó részekben is lesznek fejtegetések, következtetések.) Ennek ellenére a „szemelvényekben” igyekszünk visszanyúlni a kezdetekhez, feltárni a „mikort és a hogyant”, s közvetett bizonyítékokból, dokumentumokból kiindulva, majd egyre több megalapozott állításon keresztül végig kísérni a búvárkodást (véleményünk szerint a búvárt is) alapvetően meghatározó, de legalábbis jelentősen befolyásoló, formáló folyamatot, a búvároktatást…

Azt biztosan tudjuk, hogy 1908-ban Hévízen a Magyar Királyi Tengerészeti Hatóság fiumei nehézbúvárai merültek. Úgy gondoljuk, hogy egy hivatalos szervezet – főleg egy hatóság – búvárai bizonyosan részt vettek valamilyen kiképzésben, sőt hierarchikusan felépített szervezetben, szigorú irányítás mellett végezték munkájukat. Ebből arra a következtetésre jutottunk, hogy a hazai búvárképzés, búvároktatás (nehéz búvárok képzése) már 1908. előtt, az Osztrák-Magyar Monarchia idejében, a történelmi Magyarország területén, s mint ahogyan a következőkből ki fog derülni – több helyen megkezdődött.

A pontosításhoz üssük fel a Révai Nagy Lexikonát a „Búvárlegénység” címszó alatt. Itt az alábbiakat olvashatjuk: „…azaz búvármesterségben (…) különlegesen kiképzett legénység minden tengerészetben van, különösen a torpedó- és akna-szakmabeli legénység közt, minthogy e 2 fegyvernem sok búvármunkát igényel. Az osztrák-magyar haditengerészet B.-e között minden rendfokozat képviselve van. Kiképzésük külön tanfolyamokban történik. A tisztek egy része szintén részesül ily kiképzésben.”

A lexikonból vett idézetben foglaltakra - nevezetesen, hogy a Monarchia haditengerészetében volt szervezett búvárképzés – ezt eddig is tudtuk, de legalább is következtettünk erre, így ez az állítás megerősíti elgondolásunkat. Sőt, ez az anyag azt is alátámasztja, hogy a búvárok képzése szervezett, rendszeres és folyamatos volt. Mivel a legénység és a tisztek részére külön-külön tanfolyamokat szerveztek, így egy széleskörű oktatási rendszerre következtethetünk, – megítélésünk szerint – megalapozottan. Nem kaptunk (adtunk) még választ azonban arra a kérdésre, hogy mikor kezdődött el a búvárok képzése. E fontos adat megválaszolására közvetett úton jutottunk el.

A Révai Nagy Lexikona „elődje” a Pallas Nagy Lexikona volt. A Pallas Nagy Lexikona az első önálló, nem fordításon alapuló magyar nagylexikon, kétségkívül korának egyik legnagyobb alkotása volt. A Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. adta ki 1893. és 1897. között 16 kötetben, majd 1900-ban megjelentetett még két pótkötetet. A kiadó csődbe jutott, és a tulajdonos Gerö Lajos 1906-ban a Lexikon jogait átadta legnagyobb hitelezőjének, a Révai Részvénytársaságnak. Révai Nagy Lexikona első köteteinek szedési munkálatai 1910. augusztus 5-én kezdődtek meg. Ezek szerint a korábbi anyagok átdolgozása, szerkesztése 1906. és 1910. között történt. A Pallas Nagy Lexikonában – beleértve a kiegészítő köteteket is - még a korábban idézet részlet, a búvároktatásról, nem szerepelt, míg a Révai Nagy Lexikona már tartalmazza az új adatot. Így arra következtethetünk, hogy az 1905-1910. közötti időszakban már volt többszintű, beosztástól, illetve rendfokozattól függő, szervezett búvároktatás az Osztrák-Magyar Monarchia Haditengerészet keretében. A különböző szintű képzésekből az is következhet, hogy a búvároktatás akár már évekkel korábbi megkezdődhetett.

Az újpesti Gróf Csáky laktanya

A búvárképzés kezdeteinek kiderítéséhez egy másik esemény is támpontot nyújt. Ugray Károly 1923-ban került a m. kir. (magyar királyi) Folyamőrség újpesti Gróf Csáky laktanyájába, „ahol megismerkedett a búvárcsoporttal, majd összegyűjtötte, rendezte a trianoni békediktátum miatt széthordott búvárfelszereléseket”. (A hitelesség kedvéért jegyezzük meg, hogy az 1939. évi II. tc. 80 §. értelmében változás következett be: a Magyar Királyi (m. kir.) Folyamőrség neve Magyar Királyi Folyamerőkre – később Folyami Erőkre – módosult, de sokkal lényegesebb változás volt, hogy a belügyminisztérium által – igaz többnyire formálisan – felügyelt „polgárinak” tekinthető szervezet a Honvédelmi Minisztériumhoz került, tehát hivatalosan is a honvédség önálló fegyvernemévé vált.) Úgy gondoljuk, e tény azt bizonyítja, hogy az I. Világháború előtt (alatt) a honvédség keretén belül voltak búvárkatonák, akiket nyilvánvalóan kiképezték erre a sajátos feladatra. Az I. Világháború előtt a Duna Flotta a haditengerészethez tartozott. Közvetlenül a hadüzenetek előtt szerelték fel az itt szolgálatot teljesítő búvárokat folyóvízi merüléshez megfelelő búvárfelszerelésekkel. Nyilvánvaló az is, hogy a tengeri hadiflotta keretében is szolgáltak katona búvárok.

Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének,
így a búvárok képzési központja ia Fiume volt.

Fentiek alapján határozottan állítjuk, hogy Magyarországon a búvárképzés már 1908. előtt megkezdődött, igaz viszont az is, hogy a honvédség keretében.

Egy érdekességről is szólni kell a tengerészek, a búvárok képzése kapcsán. A Monarchia haditengerészetében szolgálóknak kötelező volt – más tengeri nagyhatalmak tengerészeivel szemben – az úszni tudás. Ezért a tengerészethez besorozott, de úszni nem tudókat a kiképzés keretében megtanították úszni, ami a későbbiekben sokuk életét mentette meg.

Ugyancsak Ugray Károly életútjára hivatkozunk: ö személy szerint 1924-ben tett búvárvizsgát, majd az elkövetkezendő időben a külföldi szakirodalom alapján búvárszabályzatot készített. Mészáros Gyula egy írásából (Búvárharang, 1993. 1. szám) tudjuk, hogy a szabályzat elsősorban folyóvízben végzett búvármunkákkal kapcsolatos egészségügyi-, balesetelhárítási-, felszerelés használati ismereteket tartalmazott. Úgy gondoljuk, hogy ez a szabályzat, mint a hazai búvároktatás módszertanának írott dokumentuma, a kezdetek fontos állomása. (Sajnos ezzel a búvárszabályzattal nem sikerült még megismerkednünk.)

A továbbiakban is Ugray Károly életútja ad számunkra eligazítást. Az 1920-as évek közepétől Ugray az abban az időben a 4 éves sorállományú katonai szolgálatra bevonulókat (nem szeretnénk itt és most belebonyolódni, hogy a békediktátum előírásai értelmében „katonák”, vagy „folyamőrök” voltak) hivatásos – akkori megnevezés szerint – altisztek (Türr Ferenc és Békési József főtörzshajómesterek) közreműködésével kiképezte, tehát a Folyamőrség keretén belül folyamatosak voltak a búvártanfolyamok. A kiképzésekre már akkor is jellemző volt a fokozatosság, egymásra épülés elve: állóvízben, az újpesti öbölben, vagy a Balatonban kezdődtek, s a kellő gyakorlat megszerzése után következett csak a folyóvízi kiképzés, majd a tényleges „éles” feladatok végzése.

A fenti három képhez hasonlóval oldalunkon, vagy más kiadványban már találkozhattak.
A képek igazi érdekessége és búvár (oktatás) történeti jelentősége az eredeti fotók hátoldalán lévő feliratok:
1935 VII. hó 8-án - Búvár tanfolyam - Emlékül szerető szüleimnek fiúktól: Feri.

A Folyamőrség 1921-1939. közötti szervezeti tagozódását vizsgálva, megtaláljuk a búvárokat az ún. „Műszaki üzem” szervezeti egységben, mint önálló búvárcsoportot. (Forrás: Csonkaréti Károly: Hadihajók a Dunán1980. Zrinyi K.)

A Pesti Hírlap 1928-ban beszámolt az „első magyar búváriskola” végzett hallgatóiról, a tanfolyamról. A tanfolyamon Butka Gyula, Kerekes Sándor, Nagy Antal és Skorday István tett eredményes nehézbúvár vizsgát. Az évszám, s az „első búváriskola” jelzős szerkezetben némi ellentmondást vélünk felfedezni az általunk leírtakkal, azonban a képes riport megjelenésének is komoly jelentősége van a hazai búvároktatás történetének összeállításakor.

(nagyításért klikk a képre)

Az 1920-40-es években tevékenykedtek „civil búvárok” is hazánkban. Több ilyen csoport volt, akiket általában családi kötelék is összekapcsolt. Nyilvánvaló, hogy az idősebb, jártasabb búvárok „tanították” a mesterség fogásaira a fiatalabbakat, természetesen ezek az ismeretátadások nem minősíthetők mai értelembe vett képzésnek, oktatásnak, mivel – nagy valószínűséggel – a tanítóknak is komoly elméleti ismeret hiányaik voltak.

A II. Világháború után hazánk romokban hevert. Igaz volt ez a folyóinkra: gyakorlatilag nem volt az ország területén olyan jelentősebb híd, vagy vízi műtárgy, ami nem pusztult volna el, de legalább is nem sérült volna meg. A hidak, hajók, építmények roncsait először ki kellett emelni, hogy az újbóli felépítés, javítás megkezdődhessen. S roncs sokkal több volt, mint búvár. A hajó- és hídroncsemelési munkák Ugray Károly irányításával kezdődtek meg, azonban a nagyszabású feladatokhoz sok búvárra volt szükség. Ugray az itthon maradt tapasztalt búvárokat, majd a nyugati hadifogságból 1945. végén, 1946-ban hazatérő gyakorlott, kipróbált búvárokat bevonva megkezdte az új búvárok kiképzését. Ezekről a búvártanfolyamokról szinte semmit nem tudunk, biztos viszont az, hogy a maguk módján hatékonyak és eredményesek voltak, mivel elvégezték a roncskiemeléseket és újjáépítési munkákat, melyek során nem történt halálos baleset.

A hazai búvároktatás egy jelentős állomása volt a „Búvárismeretek” című (szerző Ugray Károly) 1953-ban megjelent módszertani könyv. (A könyvről összefoglaló a „magyar szerzők búvárkönyvei” c. oldalakon található.)

A hivatásos búvárok víz alatti munkavégzését többnyire a tél beköszönte megszakította. Ezekben a „holt időkben” rendszeresek voltak a szervezett búvárszakmai továbbképzések.

Az 1960-as évektől több nagy vállalat, ahol rendszeresen búvármunkák elvégzésére volt szükség saját búvárcsoportokat állítottak fel. Így például a Vízművek, a Folyami Flottilla, a Hídépítő vállalat és az ABKSZ is önálló búvárcsoportokat alkalmazott. A vállalati búvárok képzését, továbbképzését belső tanfolyamokon oldották meg. A Magyar Néphadseregnek is voltak búváregységei, ahol kiképzési rendszerben katonai búvároktatás folyt.

A későbbiekben a hivatásos búvárok képzésével és minősítésével kapcsolatban az 1981. március 25-én jóváhagyott „Búvármunkák munkavédelmi követelményei” tárgyú, Vízügyi ágazati szabvány (MSZ-10 276-81 / T58) fogalmaz meg kötelező előírásokat. A Szabvány T.2. részében meghatározza a tananyagot és a képesítéseket, azok megszerzésének feltételeit.

Az 1953-as esztendő a honi búvártörténelem jelentős dátuma: ettől az évtől számítjuk a magyarországi könnyűbúvárkodás kezdetét. (részletek a „Búvármúzeum” c. oldalakon) A könnyűbúvár tevékenység megjelenésével a víz felszín alá történő merülések célja is kibővült. Korábban szinte kivétel nélkül munkavégzés céljából merültek a búvárok, míg ezután megjelent egy új merülési cél: a kedvtelésből történő búvárkodás, a víz alatti világ felfedezése. A kedvtelési célú könnyűbúvárkodás hazai megjelenése új követelményeket támasztottak a búvároktatással szemben is. Addig, amíg korábban viszonylag szűk csoportokat (sokszor katonákat, vagy e szép, de nehéz szakmát hivatásul választó embereket), tervezhető módon kellett tanítani, fogalmazzunk pontosabban kiképezni, addig az új helyzetben „tömegesedett” a búvárkodás, számos kisebb-nagyobb csoportban szinte naponta jelentkeztek új emberek. A könnyűbúvárkodás egy teljesen új tevékenység volt (gyakorlatilag a Cousteau-Gagnan féle „Aqua-Lung” 1943. évi megjelenésétől, de talán sokkal inkább a II. Világháborút követő évektől beszélhetünk erről), tehát a módszerek, felszerelések, élettani hatások, a merülések szervezése, biztosítása, s hosszan sorolhatnánk az ide tartozó kérdéseket, mind-mind újdonság számba mentek. Sőt, számos dolgot maguknak az elsö búvároknak kellett kitalálniuk, kialakítaniuk. Pont ezért az első években valóságos képzésről, oktatásról nem beszélhetünk, hanem sokkal inkább kísérletek, tapasztalatszerzés és tapasztalatátadás történt. Ezek a tevékenységek is sokkal inkább tekinthetők baráti megbeszéléseknek, vitáknak, mintsem szervezett oktatásnak.

A kedvtelési célú merülések nagyon gyorsan elterjedtek a világon és nagyon gyorsan népszerűek lettek, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az 1959-es esztendő elején megalakult a CMAS, a Víz alatti Tevékenységek Világszövetsége, következő évben elkészülnek az első képzési programok, majd néhány éven belül számos, nagynevű oktatási rendszer kezdte meg működését Európában, illetve az USA-ban.

A magyarországi könnyűbúvárkodás fontos állomása az 1958-as esztendő, amikor Keil Lajos kezdeményezésére 14 fővel megalakul a Magyar Honvédelmi Sportszövetség (MHS) III. kerületi (Óbuda) elnökségénél az első hazai búvár szakosztály, amit rövidesen több más MHS csoport követ. Az első könnyűbúvár csoportok lelkesen vetették bele magukat a víz alatti világ felfedezésébe, és kipróbálták a sport legkülönfélébb szakterületeit: merültek tavakban, ritkán tengerekben, fotóztak, kísérletet tettek a barlangi szifonok leküzdésére, megpróbálkoztak a víz alatti munkavégzéssel, sőt 1959-töl különböző versenyeken is részt vettek. Az egyre nagyobb számú, sok féle tevékenységet végző búvárok szervezett képzése, oktatása egyre sürgetőbb feladattá vált.

Itt és ezen a helyen egy fontos kérdésre ki kell térni. A Magyar Honvédelmi Sportszövetségnek egyik alapvető feladata volt az un. honvédelmi előképzés, melyben az összes MHS klub részt vett. A központilag kijelölt katonaköteles korú „búvárjelölteket” a klubokban meghatározott célirányos, későbbi sorkatonai szolgálat egyes fegyvernemeinél felhasználható – szűk körű – elméleti és gyakorlati ismeretekre tanították. A sorköteles képzés „zárt rendszerben” történt, amiért az MHS klubok anyagi támogatást kaptak. Vitathatatlanul voltak olyan esetek, amikor a kötelező oktatáson túl mutató ismereteket is kaptak egyes résztvevők, azonban ezeknek a képzéseknek nem a kedvtelési célú sportbúvárkodásra történő felkészítés volt a céljuk. (Ezekkel a sorköteles képzésekkel írásunkban nem foglalkozunk.) Kialakította az MHS (honvédség) a sorköteles képzés rendszerét, majd a kiképzők részére a segédoktatói, illetve oktatói tanfolyamok rendszerét. A segédoktatói tanfolyamok tudásanyaga a kezdeti időszak búvárismereteinek feleltek meg, már amennyire megfeleltek. A későbbiekben – legalább is ismereteink szerint – sok változás nem történt, annak ellenére, hogy a búvárkodás, mint technikai és új sport, dinamikusan fejlődött. A későbbiekben azok a nagy tudású, nagy tapasztalatú MHS búvárok, akik ezekben a kérdésekben változásokat kezdeményeztek, kőkemény falakba ütköztek, sőt elmarasztalásokban részesültek. Az MHS képzések kimondottan zártkörűek voltak, s anyagaikat, szabályzataikat a szervezetükön kívüli búvárok előtt igyekeztek „titokban” tartani. Összefoglalásként le kívánjuk szögezni, hogy egy MHS segédoktatói minősítés nem hasonlítható össze (természetesen egy adott korszakban történő összehasonlításra gondolunk) egy nemzetközi minősítést nyújtó búvároktatási rendszer „segédoktatói”, vagy merülésvezetői minősítésének elvárható ismeretanyagával. Ezek a különbségek igazából az 1990-es években egy sor probléma alapjául szolgáltak…

Térjünk vissza e lényeges kitérő után a kedvtelési célú búvárképzéshez. Említettük, hogy a megbeszélések, tapasztalat-ismeretátadás „mindennapos” gyakorlat volt a búvárok körében, valamint a tapasztalt búvárok beszámolóinak, előadásainak meghallgatása, a viszonylag nagyon korlátozottan elérhető külföldi (főleg igaz ez a vasfüggönyön túlról származó) írott anyagok tanulmányozása alapján elsősorban önképzésnek minősíthető tudásgyarapításról beszélhetünk az első években.

A búvárok képzéséhez (legyen az önképzés, vagy házi tanfolyam) az 1962-es esztendőben két jelentős anyag látott napvilágot.

Az egyik anyag az MHSZ által indított „Könnyűbúvár kiskönyvtár” első kötete volt „A kék kontinens csodái” (szerző: Juhász Róbert). A 64 oldal terjedelmű füzet nagyobbik része az adott korszak alapfokú búvárismereteit foglalta össze. (Részletek a „magyar szerzők búvárkönyvei” c. részben).

Ugyanebben az évben jelent meg az első magyar szerzők által írt búvárszakkönyv a Békaemberek (szerzők: Básta-Chambre-Miller). A könyv 140 oldalon foglalja össze a búvárismereteket. Jól tükrözi az adott kor szemléletét és lehetőségeit a kötet: több helyen munka fázisokra bontott szerelési-javítási-„gyártási„ útmutatókat is találhat benne az olvasó. (Részletek a „magyar szerzők búvárkönyvei” c. részben).

A megjelent anyagok, s a búvárok egyéni elgondolásainak, tapasztalatainak egységesítése céljából az MHS a könnyűbúvár tanfolyamokhoz egy jegyzetet készíttetett (a jegyzet elkészítésében részt vettek: Dr. Világi Gyula, Marton Árpád, Surányi Csaba), ami 1965 tavaszára készült el.

A lelkesítő és eredményes kezdetek mellett problémák is jelentkeztek az MHS klubokon belül, melyeknek több, kisebb-nagyobb súlyú oka volt. Az egyik kérdés a versenysport előtérbe helyezése és erőltetése (esetenként kötelezővé tétele) volt, a másik a korabeli visszaemlékezések szerint a nagyobb önállóság, a nagyobb szabadság igénye volt a merülési célok meghatározása, kijelölés területén. S mi köze ezeknek a vitáknak a búvároktatáshoz? Nos e viták, vezetőváltások, az alapítók távozása következtében alakultak meg 1965-töl az ún. polgári búvárklubok, melyek megjelenésével a hazai búvároktatásban új fejezet kezdődött.

A polgári klubok létrejötte vitathatatlanul meghozta tagjai számára a függetlenséget, azonban ennek komoly ára volt: míg az MHS-nél volt közös (nem ritkán nagyon jó minőségű és nagy mennyiségű) felszerelés, addig a természetjáró búvárok csak saját tulajdonú felszerelésekkel rendelkeztek. A felszerelések beszerzése ebben az időben meglehetősen nehéz volt: nem volt Magyarországon búvárbolt, az ABC felszerelésen kívül más nem volt kapható, a nyugati utazás pedig ritka lehetőség volt, mint a fehér holló& Maradt a felszerelés építés-készítés-átalakítás, s a csere, és a külföldi rokonoktól történő kunyerálás… Ezek a jogosan mostohának nevezhető körülmények ellenére a polgári klubok jelentősen fejlődtek, törekedtek búvárkönyvtárak létesítésére, rendezvényeket, kiállításokat, előadásokat szerveztek, s egyre több új ember kopogtatott az ajtóikon, tehát a búvárképzés, búvároktatás elkezdése, beindítása elodázhatatlan feladatot jelentett. Az, hogy ezt komolyan gondolták, azt bizonyítja egy az 1960-as évek második feléből származó, az „Alapismeretek békaemberek részére” címet viselő anyag, ami kimondottan egy búvároktatási jegyzet volt. (Részletek a „magyar szerzők búvárkönyvei” c. részben).
A hazai búvár versenysport, az MHSZ és a polgári búvárklubok közös irányítása céljából 1968. január 1-én kezdte meg munkáját a Magyar Könnyűbúvár Szövetség (MKBSZ), mely lényegében 1989-ig változatlan vezetéssel létezett. (A működés kifejezést a polgári klubok szempontjából túlzásnak találtuk…)

Kedvező lehetőségnek tűnt a búvároktatás területén is, hogy 1969. január 12-én Magyarországot Monacóban a CMAS tíz éves jubileumi ülésén felvették a tagszervezetek közé. A tagság alapján lehetősége nyílt a Magyar Könnyűbúvár Szövetségnek, hogy a CMAS búvároktatási rendszerét, minősítési rendszerét átvegye és nemzetközi érvényű búvárkártyákat adjon ki.

A nemzetközi minősítés bevezetését szorgalmazó tekintélyes búvárok nyomására (?) az MKBSZ egy bizottságot hozott létre az első, egységes, a CMAS irányelveit figyelembe vevő búvárminősítési rendszer kidolgozására. A bizottság munkájában Násfay Béla, Roith György és Surányi Csaba vettek részt. (Érdekes és sajátos helyzet, hogy mind a három résztvevő polgári klub, az FTSK Delfin és az Amphora KSC tagjai voltak.) A bizottság a munkát viszonylag gyorsan – 1970-re – elvégezte és a főtitkár asztalára tette a CMAS búvárminősítési szabályzatot. Az idő azonban telt-múlt, az MKBSZ különféle mondvacsinált kifogások miatt a minősítési rendszer bevezetését halogatta. Kapóra jött a főtitkárnak, hogy időközben a CMAS a „standard”-jait módosította, és ezért módosításra, átdolgozásra visszaadta az anyagot a bizottságnak. Az új szabályzat 1972-re készült el, azonban a bevezetést az MKBSZ, illetve a főtitkár – mereven – elutasította. A nemzetközi búvárminősítés hazai meghonosítását szorgalmazók előtt világossá vált, hogy az elkövetkezendő években a Szövetség álláspontja nem fog megváltozni, s hivatalos, központi CMAS (vagy más) búvároktatás, minősítés nem lesz Magyarországon.

Néhány magyarázó gondolat szorosan a témához tartozik. Először is az, hogy miért „nem volt szükség” nemzetközi minősítésre abban az időben. Azért nem volt, mivel a magyar búvárok viszonylag ritkán jutottak el külföldre búvárkodni, s ilyenkor is túlnyomórészt szocialista országokba (no meg a félszocialista Jugoszláviába) utaztak. Ezeken a helyeken nem kellett, nem volt feltétele a búvár minősítő kártya a merülési engedély kiadásának. (A külföldi merülések döntő többségében klubtúrák voltak, ahová a búvárok minden szükséges felszerelést – kompresszort, csónakokat, csónak motorokat magukkal vittek, de nem is nagyon léteztek az „elérhető tengerek partján” búvárbázisok.)

A hazai búvárirodalom, a módszertani kiadványok jelentős állomása az 1973-as esztendő, amikor a Zrínyi Katonai Kiadó gondozásában megjelenik a németből fordított „A búvár” című búvárkönyv. Az eredeti művet 1968-ban adták ki az NDK-ban. A könyv egyes részei – pl. fizika, egészségügy, stb. – a közismert német precizitást bizonyították és hosszú időn keresztül időtálló, használható ismereteket tartalmaztak. A könyv kiváló segédanyag volt egy búvártanfolyam ismereteinek összeállításához, de a nagyon alapos, részletekbe menő ismeretek miatt tankönyvként nem szolgálhatott. (A könyv „zárt körben” került forgalmazásra, ennek ellenére a polgári klubok érdeklődő tagjai is hozzájutottak.) Az „A búvár” megjelentetése bizonyítja, hogy az MHS (MKBSZ?) vezetés a maga elgondolásai szerint foglalkozott a búvárok képzésével továbbképzésével, azonban – számunkra ismeretlen okokból – nem a könnyűbúvár sport területén fejlett viszonyokkal rendelkező országok gyakorlatát követte, hanem sajátos, egyéni utakon járt. Elképzelhetőnek tartjuk, hogy ebben a kérdésben is a szocialista-kapitalista szembenállás, a „nyugatról jövő dolgok mind rosszak” elgondolás, tehát elsősorban ideológiai szempontok játszották a döntő szerepet&

Az 1970-es évek elejétől/közepétől a polgári klubok két-három évente saját, házi búvártanfolyamokat szerveztek. Példaként az Amphora és Delfin tanfolyamait említjük meg. Ezeken a tanfolyamokon lényegében a CMAS irányelvei alapján kidolgozott búvároktatási rendszer szabályai, oktatási tematikája érvényesültek. (Ne feledkezzünk meg arról, hogy az MKBSZ által elutasított szabályzat kidolgozói e klubok tagjai voltak.) A tanfolyamokra jellemző volt, hogy azokon részt vevők köre sajátos képet mutatott: voltak teljesen kezdő klub próbaidős tagok, s olyanok is akik már két-három éve tevékenykedtek az egyesület legkülönfélébb szakterületein: „víz alatti természetet jártak”, versenyeztek, sőt, barlangokban merültek és búvármunkákon vettek részt. A tanfolyamok viszonylag hosszú ideig tartottak – akár egy évig is – s mind az elméleti, mind a gyakorlati képzés igen alapos volt. Az előadok törekedtek arra, hogy a búvárkodás minden részletéről a lehető legteljesebb ismeretet adjanak át a klubtársaiknak, amit aztán a szigorú elméleti és gyakorlati vizsgákon kőkeményen számon is kértek. A polgári klubok – általában – kötelezően előírtak tagjaiknak a búvártanfolyamaikon való részvételt, s az sem volt ritka, hogy bizonyos türelmi idő után a képzésen részt nem vevő, vagy eredménytelenül vizsgázó tagjaikat az egyesületből eltanácsolták. A két búvárklub tanfolyamaikat CMAS tanfolyamnak minősítettek és a résztvevőknek eredménytől, illetve gyakorlattól függően az 1 és 2 csillagos búvárminősítési fokozatot ítélte meg. A tanfolyamok eredményét jegyzőkönyvekben rögzítették és a 2 csillagos minősítésről külföldön készíttetett kétnyelvű búvárkártyát is kiadtak. (Ez utóbbi gyakorlat a Delfinnél dokumentálható.)

A budapesti polgári klubok tagjai 1978-tól megkezdték a nemzetközi búvár gyakorlat szokásait, előírásait figyelembe véve az egységes merülésnyilvántartó könyv vezetését.

A hazai búvárképzés, búvárismeretek írott anyagainak bővítésében komoly szerepet játszott 1979-töl az MKBT Víz alatti Barlangkutató Szakosztálya. A Szakosztály által kiadott jegyzetek (füzetek) közül e helyen két CMAS módszertani anyagot említünk meg: a „Víz alatti barlangászat”-ot és az „Édesvízi búvárkodás”-ot (mindkét anyag szerzője Rino Gamba volt, részletek a „magyar szerzők búvárkönyvei” c. részben).

Az első magyarországi nemzetközi minősítést nyújtó búvártanfolyamok…

A magyarországi búvároktatás történetének jelentős dátuma volt 1983. szeptembere. Ekkor szervezte meg az MKBT Víz alatti Barlangkutató Szakosztálya a VERTIKUM Kisszövetkezettel (elnöke Simsa Péter) közösen az első magyarországi nemzetközi búvárminősítést nyújtó búvártanfolyamot. A NAUI búvároktatási rendszerben megtartott tanfolyamot Thomas Iliffe (USA, Bermuda) NAUI oktató vezette. A tanfolyam több napon át tartott és elméleti-, uszodai- és nyílt vízi oktatásból és vizsgából állt. Az oktatáson jelentős gyakorlattal rendelkező búvárok döntő többsége ez alkalommal ismerkedett meg az un. amerikai típusú, dekompresszió nélküli, ismételt merülések végrehajtására alkalmas NAUI merülési táblázat gyakorlati használatával. Ugyancsak újdonság volt a magyar búvárok részére a – mozdulatsorok pontos visszaadásán alapuló – búvár alapgyakorlatok bemutatása is. A búvártanfolyamon az Amphora KSC, az FTSK Delfin, az MTV SE és a VERTIKUM 25 magyar búvára szerezte meg a NAUI SPORT DIVER – haladó búvár – minősítést. Eredményes vizsgát az AMPHORA Búvár Klubból Ember Sándor, Felvári Zsuzsa, Irsai Sándor, Köves Béla, Pálfi Zoltán, Surányi Csaba, Szilágyi Károly, az FTSK DELFIN Könnyűbúvár Szakosztályból Kollár K. Attila, Kovács György, Kovács Péter, Somogyi Miklós, Stolz Tamás, Surján András, Székely László, az MTV SE Búvár Klubból Szendrey Ferenc, a VERTIKUM Magas- és Mélyépítményjavító Kisszövetkezetből pedig Bacsu Dénes, Bognár Ferenc, Bognár Tibor, Borbély Mihály, Dzsaja Ferenc, Gulyás József, Mogyorósi Gábor, Peterdi Zoltán, Soós Mihály, Szekeres Gyula tett. (Érdekességként jegyezzük meg, hogy az MKBSZ főtitkára – a hírek szerint – felháborodott, hogy tudta és főleg engedélye nélkül történt meg a tanfolyam, sőt kilátásba helyezte, hogy érvényteleníteni fogja. Persze, ha tett is volna valamit, a történteket, s főleg a megszerzett minősítések érvényességét nem tudta volna „meg nem történtté tenni” Történt ez 1983-ban, Magyarországon…)

Korábban említettük, hogy # nem is volt nagy szükségük a magyar búvároknak a nemzetközi minősítő kártyára. Igen, de közben telt múlt az idő, s változtak a körülmények, „puhult a szocializmus”, s többen és gyakrabban utazhattak külföldre, sőt három évente még turistaként is ellátogathatott a magyar Nyugatra is. A tengerek felkeresése minden magyar búvár vágya, álma volt, s igyekeztek is mindent megtenni ennek érdekében. S az utak alkalmával kellemetlen meglepetésben is volt részük búvárainknak: előfordult, hogy az első egy-két napot azzal töltötték el, hogy magyarázgatták, 10-20-30 évé merülnek, bár nincs kártyájuk, sőt medencékben alapgyakorlatok bemutatásával igazolták, hogy valóban nem most látnak először maszkot, búvárkészüléket. Nos ez akkor és az adott helyszíneken sokaknak bosszantónak, sőt megalázónak tűnt, de legalább is időt vett el a tényleges merülésektől, amire oly nagyon – akár évekig is – készültek. (Lehet, hogy ezek a dolgok ma, 2005-ben érthetetlenek, vagy mosolyra fakasztók, nos akkor, s a negatív élményeket átlöknek komoly csalódásokat okoztak…)

Az MHSZ „demokratizálódását”, vagy gyengülését (szerző megjegyzése) mutatja, hogy a Hídépítő Vállalat és az MHSZ Szolnoki Búvárklub szervezésében 1988. októberében NAUI alapfokú búvártanfolyam indult. A nemzetközi búvárminősítés megszerzéséért nem csak kezdő búvárok indultak, hanem egy-két évtizedes merülési tapasztalattal a hátuk mögött levő klubtagok, munkabúvárok is, végül 30 fő szerzett minősítést. Az alapfokú tanfolyam iránti nagy érdeklődés miatt a következő évben két további hasonló tanfolyamot szerveztek, s a 44 indulóból 41 fő eredményes vizsgát tett és minősítést is szerzett. A folyamat nem állt meg: októberben haladó búvártanfolyamra került sor, melynek a vizsgáját Ausztriában, az Erlauf See-ben tartották, 21 fő szerzett minősítést. 1990-ben tartották meg Magyarországon az elsö NAUI búvároktatói vizsgát, ahol 3 fő (Czakó László, Szulimán István, Papp Zoltán) búvároktatói, 1 fő (Vámosi Antal) pedig segédoktatói minősítést szerzett. A NAUI búvároktatók köre 1991-ben tovább bővült, amikor – kalandos kezdetek után – Miklós Tamás a görögországi Rhodos-on bizonyította felkészültségét és alkalmasságát a nemzetközi búvároktatói minősítésre.

Az MKBSZ 1989. április 17-ére összehívta az un. Szabadidő Sport Bizottság alakuló ülését. Lényegében ez a bizottság a későbbi Technikai Bizottság feladatát lett volna hivatott ellátni. A 18 fő részvételével történő alakuló ülés a bizottság vezetőjének Surányi Csabát választotta. A több évtizedes „nem létezés” miatt még az elvégzendő feladatok – élén a hazai nemzetközi minősítést nyújtó búvároktatás elindítása – felleltározása, listába foglalása is nagy feladatot jelentett. Az MKBSZ vezetése úgy gondolta (hasonlóan az előző évben megalakított az uszonyos és tájékozódási bizottsághoz), hogy ez egy „beszélgető fórum”, és ne egy mint döntéshozó szervezet legyen.

1989. december 9-én több mint negyven búváregyesület képviselői demokratikus választások útján megalakították a Magyar Búvár Szövetséget, melynek jogelődje az MKBSZ volt. Az alakuló ülésen is téma volt a búvároktatás kérdése, de számos akkor ennél jelentősebb téma miatt, sok más, az előző 25 évben felhalmozódott feladat – valaki úgy fogalmazott egy írásában e kérdésről, hogy lemaradás – megoldása a megválasztott elnökségre hárult. Érdekes szervezeti „jelenség” , hogy 1990. február 24-én megalakul a (korábbi MHSZ klubokból? # kérdezzük, nem állítjuk!) a Magyar Technikai és Tömegsport Klubok Szövetsége.

1990, a magyarországi rendszerváltoztatás éve. S mi is volt ebben az időben a hazai búvároktatás területén? Érdemes egy rövid összefoglalást készíteni.

Az MBSZ foglalkozik a CMAS búvároktatás bevezetésének nem túl egyszerű kérdésével, azonban számos más súlyos feladat – az előzőekben írtuk, igaz kis túlzással: 25 év lemaradása – terheli a vezetést. A NAUI búvárképzés elindult, fogalmazhatunk úgy is, már több éves hagyománya van. S ebben az évben jelent meg hazánkban a világ legnagyobb búvároktatási rendszere, a PADI Marx Tamás búvároktató közvetítésével.

Néhai Marx Tamás jó érzékkel és lendületesen állt neki a PADI búvárok képzésének, tapasztalt búvárok között megtalálta a támogatóit, s rövidesen lerakta nem csak az oktatási rendszer alapjait, de a minősítési piramis legfelső búvár szintjéig építkezett. Logikailag folytatódik a történet, bár időben egy kis ugrás van: Marx Tamás 1994. tavaszán megtartotta az első hazai PADI búvároktatói tanfolyamot, melyen mintegy másfél tucat hazai búvár szerzett búvároktatói minősítést. E témára még visszatérünk, most azonban lépjünk vissza időben, az 1991-es esztendőhöz…

„…1991. tavaszán a Magyar Búvár Szövetség közgyűlésén Násfay Béla, a Technikai Bizottság tagja szenvedélyes hangú felszólalásában arra biztatta a Búvár szövetség elnökségét, hogy legyen felelőse a hazai nemzetközi minősítéseket adó búvároktatás beindítás gyors végrehajtásának, melynek első lépése egy úgynevezett alapminősítési rendszer kidolgozása lenne, majd az alapminősítés után az oktatási, vizsgáztatási rendszer bevezetése…” (Idézet: néhai Vörös János: „A CMAS nemzetközi oktatási rendszer bevezetése hazánkban”, Búvárharang, 1993. 2. szám.) Az MBSZ elnöksége felkérte (felállította) az Alapminősítő Bizottságot, melynek öt tagja (a Bizottság vezetője Násfay Béla, tagjai Czakó László, Ivanics István, Roith György, Surányi Csaba) és négy póttagja (dr. Hazay Balázs, Kollár K. Attila, Marx Tamás, dr. Rákosfalvy Zoltán) volt. Az Alapminősítő Bizottság felhívással fordult a magyar búvártársadalom felé, mely értelmében minden magyar búvár pályázattal minősítési szintért folyamodhatott. A pályázatok és az azokhoz mellékelt dokumentumok alapján a Bizottság több lépésben történő értékelés után, – számos esetben hiánypótlási eljárás kezdeményezéssel is – pályázók minősítési szintjére javaslatot tett. Az alapminősítési eljárás időszakát – a Bizottság kérésére – az Elnökség meghosszabbította, hogy a lehető legtöbb búvárnak módja legyen a pályázaton részt vennie. A Bizottság munkáját az évvégére befejezte és a következő év februárjára a megajánlott búvár- és búvároktatói fokozatok elnyerése érdekében vizsga időpontot írt ki. A Bizottság munkájával párhuzamosan elkészült a CMAS irányelveinek megfelelően az MBSZ Búvárminősítési Szabályzata, amit jóváhagyásra a CMAS Végrehajtó Bizottsága részére megküldtek.

Az Alapminősítő Bizottság 1992. évben alapos megfontolás és mérlegelés után meghozott döntése, illetve a búvár- és búvároktatói vizsgák eredményei alapján 461 fő kapott CMAS búvár és búvároktatói minősítést. A minősítések megoszlása az alábbiak szerint alakult: 180 fő CMAS 1 *-os, 168 fő CMAS 2 *-os, 79 fő CMAS 3 *-os, 34 fő CMAS 4 *-os búvár és 14 fő CMAS 1 *-os, 12 fő CMAS 2 *-os, és 4 fő CMAS 3 *-os búvároktató. Az MBSZ által végzett alapminősítés és a CMAS búvároktatási rendszer beindítására tett előkészületek ellenőrzése céljából Walter Tichy úr, a CMAS technikai elnökhelyettese június hónapban felkereste az MBSZ-t. A helyszíni ellenőrzése során az alapminősítés végrehajtásával kapcsolatban a CMAS nem tett észrevételt és a minősítéseket elfogadta.

A Magyar Búvár Szövetség Búvárminősítési Szabályzatát 1992. június 20án Párizsban a CMAS Végrehajtó Bizottsága jóváhagyja. Ezzel a döntéssel Magyarországon elindult a CMAS által regisztrált, nemzetközi búvároktatási rendszer működése, mely alapján az MBSZ jogosult a CMAS kétoldalas, fényképes, nemzetközi búvár- és búvároktatói minősítő kártyák kiadására. Az év végén Czakó László vezetésével megkezdte működését az MBSZ Búvároktatói Kollégiuma. A következő (1993) év novemberében Miskolc Tapolcán szervezte meg a Szövetség az első magyarországi CMAS búvároktatói tanfolyamát, a tanfolyam vezetője Czakó László volt. Az CMAS Búvároktatói Kollégium elnöki tisztségéről Czakó László 1994-ben lemond, javaslatára Kollár K. Attilát bízzák meg ezzel a tisztséggel, aki a 2003. évvégig (lemondásáig) irányítja a CMAS búvároktatók szervezetét. 2004. január 1-től Zelenák Józsefet nevezi ki az MBSZ a Kollégium elnökének.

1993-ban készült el sokszorosított formában a PADI „Open Water” és „Mentőbúvár” jegyzetei a Ganz-Mavag Búvár Klub segítségével. A jegyzetek megjelenése után néhány hónappal, 1994. tavaszán Marx Tamás megtartotta az első hazai PADI búvároktatói tanfolyamot, közel másfél tucat résztvevővel, akik mindegyike (az első, vagy külföldön tartott második vizsgán) PADI búvároktatói minősítést szerzett. Jogosan vetődik fel a kérdés, mi volt a PADI búvároktatói tanfolyamnak a vonzereje, hogy alig egy évvel, a viszonylag „egyszerű” alapminősítés után, egy költséges, több búvártanfolyam elvégzése utáni – a résztvevők állítása szerint – nehéz búvároktatói vizsga ilyen népszerű volt a hazai búvárok körében? Nos ennek számos oka volt. Voltak olyan búvárok, akik PADI oktatók lettek, de korábban tudatosan nem vettek részt az alapminősítésen. (Ennek általában egyéni ellenérzésekből származó okai voltak.) Voltak olyanok, akiket vonzott a kihívás, az új ismeretek elsajátítása, a megmérettetés versenye. Megint mások a PADI búvároktatói tanfolyamra jutottak el a búvárkodás olyan szintjére, hogy vállalkoztak a tanfolyam elvégzésére. Voltak olyanok is, akiket meggyőzött a PADI reklámja, felfogása, s a „legnagyobbhoz” tartozók akartak lenni. S feltétlenül szólni kell arról is, hogy Marx Tamás egy igen meggyőző, s hitelesnek tűnő egyéniség volt…

A több búvároktatási rendszer „egymás mellett élése” nem volt zökkenőmentes, a pletykák, híresztelések, a „negatív kampány” – sajnos – sok törést, sok árnyékot vetett a kezdetektől fogva, és ezért (is) nagyon szűk teret engedett egyes fontos, közös célok megvalósításának&

A Magyar Búvárszövetség 1994. évi Közgyűlése elfogadja a Technikai Bizottság javaslatára a Merülési Szabályzatot. A Merülési Szabályzat tervezetét Czakó László készítette. A Merülési Szabályzatot az MBSZ 1996. és 1998. évi Közgyűlései módosították, majd 2005. január 1-től egy alapjaiban új, átdolgozott Szabályzat lépett hatályba.

Az első magyar szerző által írt búvártankönyv 1994-ben jelent meg, Kollár K. Attila: „Könnyűbúvár ABC” című alapfokú búvártankönyve, a Zöld Vonal Kft. gondozásában. A tankönyvet az MBSZ a CMAS alapfokú búvártanfolyam tankönyvének elfogadta, és tansegédletként történő használatát ajánlotta a CMAS búvároktatóknak. Az ABC-ből 2005. februárjáig tanultak a CMAS alapfokú búvártanfolyamok hallgatói, mivel ekkor felváltotta az MBSZ gondozásában megjelent új hivatalos tansegédlet, a „CMAS alapfokú búvártanfolyam” c. jegyzet.

Az elkövetkezendő években több búvár oktatást segítő jegyzet, könyv, tankönyv jelent meg több oktatási rendszer részéről, így 1995-ben jegyzet formájában a PADI „Haladó gyakorlatok nyílt vízi búvárok számára” , a „Divemaster kézikönyv” , 1996-ban Hajnal Gábor: „Búvárzsebkönyv” c. könyve, 1997-ben a PADI „Mentőbúvár kézikönyv” c. jegyzet, valamint # Könnyűbúvár oktatási segédanyag „kezdő szint” és a „Mentőbúvár ismeretek” c. jegyzetek a NAUI búvárok képzéséhez.

Az MBSZ Technikai Bizottsága kidolgozza az MBSZ Szakbúvár Minősítési Szabályzatát és az ahhoz kapcsolódó oktatási tematikákat (1994), majd szakbúvár oktatói tanfolyamokat tart (1995. március), ezzel megkezdődik a Szövetség keretében több, mint egy tucat szakterületen az MBSZ szakbúvár oktatás. A későbbiekben a szakbúvár oktatás keretén belül megkezdődnek a NITROX, majd a kevertgázos CMAS speciális minősítést nyújtó képzések is.

Magyarországon 1997-ben kezdi meg működését az SSI búvároktatási rendszer. Ebben az évben szervezik meg az első búvároktatói, illetve átminősítő tanfolyamot is. A következő évben megjelenik az „SSI Open Water Diver Manual” című, igényes kivitelű alapfokú tankönyv az SSI Magyarország Kft. gondozásában.

2000. áprilisban megkezdi működését Magyarországon a NASE búvároktatási rendszer. Még ebben az évben megjelenik az „Open Water Diver” c. alapfokú-, majd 2001-ben „Advanced open water diver” c. haladó tankönyv a NASE Magyarország Kft. gondozásában.

A búvárismeretek egy sokakat érdeklő részterületével, a víz alatti fotózás ismereteit foglalja össze Násfay Béla módszertani könyve, a „Víz alatti fényképezés és filmezés”, ami 2000-ben, a Cser Kiadó gondozásában jelent meg.

2001-ben megalakul a UEF, a Víz alatti Felfedezők Szövetsége, az első magyar alapítású búvároktatási rendszer, mely az év nyarán megtartotta első búvároktatói- és átminősítő tanfolyamát. Ezzel egy időben jelent meg a „UEF Alapfokú búvárismeretek” című tankönyve, majd a következő években a „Haladó búvárismeretek”, a „Merülések roncsokban”, a „Merülések szabadtüdövel” és 2009. elején a színes nyomású „Mélymerülés”. (A könyvek szerzője Kollár K. Attila, kiadójuk a UEF Kft.)

2001-ben Magyarországon megkezdi működését (de legalább is ekkor vált széles körben ismertté) az 1960-as években az USA-ban alapított PDIC búvároktatási rendszer.

2002. áprilisban megkezdődik az IANTD oktatási rendszerben a búvárok, búvároktatók képzése.

A búvároktatási rendszerek 2000. utáni években számos új tankönyvet jelentettek meg, a PADI „Go dive”-ot (2001), illetve a „Rescue Diver Kézikönyv”-et (2004), de megjelent a „NAUI búvár kézikönyv” (2001), továbbá a „Búvár kézikönyv – Búváriskola a kezdőtől a haladóig” (2003) is.

Az elmúlt években több búvár közösség különféle szervezeteket hozott létre, melyek közül a 2002. januárjában megalakult Magyar PADI Búvárok Szövetségét – elnöke Mátrai Gábor – említjük meg. A szervezet hivatalos működése két-három év után megszűnt.

A hazai búvároktatás 2004. évi történései közül jelentős súlyú esemény volt, hogy Szabó Attila vette át a hazai SSI búvároktatási rendszer szervezését, irányítását, mely új lendületet hozott a szervezet életébe. A szervezet jelentősen növelte búvárbázisai és búvároktatói számát, s mintegy 11 magyar nyelvű tankönyvet adott ki 2009. április végéig.

A búvároktatók képzésében fontos változást hozott a 2004. évi I. számú, a Sportról szóló törvény, mely értelmében, a búvároktatóknak oktatási tevékenységük folytatásához más vonatkozó előírások betartása mellett, rendelkezniük kell az Országos Képzési Jegyzékben meghatározott OKJ 33 896201 azonosító számú, búvár szakágban érvényes Sportoktató minősítéssel is. A hivatkozott rendelkezések alapján 2004-től országszerte több településen, több, mint száz búvároktató vett részt a búvár-sportoktatói tanfolyamokon.

Egy igen jelentős esztendő a 2006-os a hivatásos búvárok képzésének hosszú történetében. Több évtizedes kitartó munka után ez év május 31-én után vették át első alkalommal oklevelüket a II. Világháború utáni első, nyilvánosan meghirdetett, hivatalos szakképzésben részt vett Közlekedési és Vízépítési búvárok (OKJ: 33 5642 06).

A barlangi búvárkodás, búvároktatás területén jelentős változást hozott a 2007-es év elején megjelent a 3/2007. (I. 22.) KvVM rendelet, mely a barlangok nyilvántartásáról, a barlangok látogatásának és kutatásának egyes feltételeiről, valamint a barlangok kiépítéséről szóló korábbi 13/1998. (V. 6.) KTM rendeletet módosította. Az új szabályozás 10. §-a az eredeti rendelet 17. §-t a 17/A-17/D. §-okkal egészítette ki, mely a barlangi búvármerülés és a barlangi búvároktatás feltételeit szabályozta. A rendelet új, 5. sz. melléklete a látogatási célú barlangi búvármerülésre igénybe vehető barlangok, illetve a búvároktatás céljára igénybe vehető barlangok körét határozta meg.