:::... Magyar Búvár - Múzeum ...:::

<<< VISSZA

Maróthy László:
A nagy kalandtól a nagy kísérletig
N.S.M.

"A lent töltött elsö percben rögzítettem magamban a tényt, hogy az elkövetkezendö 30 órában ez lesz az otthonom."
Mi elözte meg Szirtes György kísérleti búvár akkori beszámo-lójából idézett, az összes résztvevöben és a kísérlet sike-rétien bízó szavait? Hogyan alakult késöbbiekben a NAGY KISER-LET?
A tengerkutatással foglalkozó országok már túljutottak az elsö sikeres víz alatti házkísérleteken, a speciális légzö-gázkeverékkel százméteres mélységeket ostromolták, a tenger-ben tartózkodás rekordja 100 óra volt. Mit akarhattunk mi a 10-30-50 óránkkal az öt méter mélységü uszodai medence alján? Rekorddöntést semmiféleképpen nem, de hazai alapcsúcsot sem kívántunk felállítani.
Magunkra, magamra akartam felhívni a magyar könnyübúvár társadalom figyelmét, hogy mi ezt is tudunk, és csakis mi? Ilyen szemlélet akkor sem és azóta sem volt jellemzö.
Több órát már a kísérletsorozat megindítása elött is merültünk, és furdalt a kíváncsiság, milyen lehet 10 órát vagy még többet merülni. Hogyan viseljük el a tartós lebegést, mennyire ”ázunk el" édesvízben. Milyen új búvárfelszerelések szükségesek ehhez, a meglévök mennyire felelnek meg a tartós, folyamatos igénybevételnek. Nagy kalandnak indult, és nagy kísérlet lett belöle. A megkérdezett orvasokat - többek között - a testhömérséklet, a vérnyomás, a pulzusszám, a vér és vizelet-összetétel vál-tozása érdekelte. A pszichológusokat a fáradás, a reflexek, a koncentrálási készség alakulása, a tapintás és hallásmódo-sulási görbék eltérése izgatta. A búvárokat a részvétel különleges élményén kívül a megszakítás nélküli merülések ter-vezése, szervezése érdekelte. Ez utóbbiakért fordítottam többszóz órát az elökészítésre, a részletes, személyekre lebontott feladatvégzés megtervezésére.
Igaz, segítötársak nélkül soha nem bonyolódott volna le a Non Stop Merülés kísérletsorozata. Alig találkoztam passzivitással, ellendrukkerekkel. A technikai támogatásra felkért vállalatok, különbözö intézmények szinte a második szóra felajánlották segítségüket, amit be is tartottak. Lebeszélni alig próbáltak, de volt, aki a közremüködö szakosztályok egyikét eltiltotta a részvételtöl. Azért az igazi "búvár-cimborák" mégis segítettek. A kezdeti idöszakban voltak hír-harsonás tréfálkozók, azonban hamar elhallgattak elökészüle-teinket, eredményeinket látva.
A kísérletsorozat mindegyik fázisát rendkívül sokrétü fel-készülés elözte meg. Ilyenek: a kísérleti búvárok kiválasz-tása, felkészítése, speciális alkalmassági vizsgálatok el-végzés, értékelése. Az alapvetö technikai eszközök kivá-lasztása vagy kölcsönzése. Az erre a célra tervezett beren-dezések elkészítése, szárazföldi próbái. Gondoskodás a kísérleti búvárok és a segítök élelmezéséröl, pihenéséröl, a hírközlésröl és adatrögzítésröl. Természetesen minden dupla biztosítással. A kísérleti búvárfeladat végrehajtására is még egyszer annyi búvárt készítettünk fel, mint amennyi a valóságban résztvett.
1969. X. 15. Nemzeti Sportuszoda, toronyugró medence a 10 órás merülés színhelye. Kísérleti búvárok: Dávid Alice, Papp Endre, Bori Béla, Debreceni József, Juhai Sándor, Molnár Sándor.
A 30 és 50 órás merülések helye a Budapesti Vasutas Sport Club Szönyi úti uszodájának toronyugró medencéje. A vízmély-ség itt is 5 méter. Az elöbbire 1970. X. 3-4-én, az utóbbira 1971. V. 28-30-ig került sor. Kísérleti búvárok: Bori Béla és Szirtes György. A korábbi hat fös kísérleti búvárlétszámot lecsökkentettük két före, ugyanis a közel 2000 m3-es víztömeg-ben a biztosító búvárokkal, a technikai segítökkel együtt sokan voltunk. Sok ember sok szennyet visz magával a vízbe akarata ellenére is, a kötelezö elöfürdö és a csökkentett létszám alkalmazása javított a helyzeten. A kísérleti búvárok kis száma ellenére is kiváló összehasonlítási lehetöséget biztosított az a tény, hogy Bori hivatásos búvár létére évenként több száz órát merült, az amatör Szirtes 20-30 órát töl-tött évente általában légzökészülékkel a víz felszíne alatt. Hogyan is fogalmazódott meg a kísérletsorozat célja? Így: milyen hatással van a hossza ideig tartó víz alatti tartóz-kodás az emberi szervezetre és szellemi tevékenységére. A tömör kérdésre még tömörebb a válasz: orvosilag alkalmasnak minösített, megfelelö gyakorlattal rendelkezö könnyübúvár minden egészségügyi károsodás nélkül eltölthet édesvízben akár 50 órát is, megfelelö technikai felszerelések alkalmazása mellett.
A megfelelö technikai felszerelések teljesen újszerü darabja volt a csölábakon álló, kétszemélyes 1,5 m3-es légterü fólia-sátor, amit két tonna ólom tartott a helyén. Amikor tartotta. A 30 órás kísérlet elején a levegövel feltöltött sátor, mint óriási kötözött sonka megjelent a felszínen, talpán a gondo-san elhelyezett sok-sok mázsa ólomtömbökkel. Azt hittem, káprázik a szemem. (Akkor már több mint 20 órája nem aludtam.) Néhány perc után kijavítottuk a hibát, és rendben ment minden. A sátorba a felszínen elhelyezett ventillátorok cirkuláltat-tak. Az idönként bent tartózkodó búvárokat, orvosokat - többek között - kétoldalú telefon kötötte össze a felszínnel, amit kiegészített egy állandó vételre kapcsolt mikrofon. Így mindent hallottunk és hangszalagra rögzítettünk, a víz alatti tv-kamerák jóvoltából mindent láttunk is. Levelezni fotó-papírokon leveleztünk. A sátorban végezték el a búvárorvosok a rendszeres testhömérséklet-mérést, vérnyomásmérést, érverésszámlálást, vizeletvételt. Vérvételre a búvárok fel-úsztak a felszín közelébe, karjukat kinyújtották a vízfelszín fölé, és ott vették le ujjhegyükböl a vért. A két sze-mélynek kényelmet adó sátorban történt az a szájsebészeti jellegü vizsgálat is, ami a száj esetleges deformálását volt hivatva felderíteni, a folyamatos légzökészülék-használat eredményeként. Ugyanis szánk nem a rendszeres légzésre ada-tott. A csodálatos emberi szervezet azonban asszimilálódott ehhez a nem várt igénybevételhez éppúgy, mint az édesvízben fokozottan jelentkezö sóveszteséghez. A 32-34 Celsius fokú vízben a kísérleti búvárok testhömérséklete normális maradt, illetve egy fokot csökkent, gumiruhájukat kedvük szerint vették le vagy fel. A vízben vagy a sátorban fogyasztott, rendszeres kalóriadús hideg és meleg ételek fogyasztása el-lenére testsulyokból 2-3 kilót vesztettek. Étrendjüket és a menüket szakorvos állította össze a várható igények figye-lembevételével. Anyagcseréjük a kísérlet alatt és után normális volt.
A sokirányú orvosi vizsgálatok felüdülést jelentettek a kü-lönbözö pszichológiai tesztek és feladatok elvégzése után. Ezek megviselték a felszín alatt lévöket és a technikai mun-katársakat egyaránt. A kísérlet elötti, alatti és azt követö összehasonlító vizsgálatok fáradtságra utaló eredményeket hoztak, ami természetes, annak ellenére, hogy a kísérleti búvárok több órát aludtak a sátor levegös terében, illetve légzökészülékkel a vízben. Érdekesség volt Bori Béla takarózási igénye. Addig nem tudott a medence alján vetett ágyában elaludni, míg takarót nem kapott. Az alvás ideje alatt mind-kettöjük légzésszáma megközelítette a természetes környezet-ben alváskor mért légzésszámot. E mérésbe és a kísérletsoro-zat számos esetébe a feleségek is besegítettek.
A segítségnyújtásban, a kísérlet minél biztosabb, zökkenömentesebb lebonyolításában közel hatvan fö vett részt: szak-osztályunk és társszakosztályok búvárai, orvosok, pszichológusok, asszisztensek és gépkocsivezetök. A kompresszorkezelö feladata ugyanolyan fontos volt, mint azé, aki a víz alatt irt leveleket szárította, vagy magnót kezelt, naplót vezetett. Befejezésül ismét Szirtes György merülés utáni naplórészletét idézem: "...Nagyon megköszönöm mindenkinek, aki lehetövé tette és biztosította a kísérlet sikerét, - nekünk pedig egy felejthetetlen, örök élményt, az 50 órát víz alatt."

(Az írás a Delfin Story címü kiadványban jelent meg, 1980-ban.)

* * *

Bori Béla:
Így láttam a víz alól a NON-STOP-ot

"Jó sok pénzt kaphattál érte!"
Sokan ezzel fogadtak az 50 óra víz alatt tartózkodás utáni idöszakban. Nem akarták elhinni, hogy még mi fizettünk, hó-napokig tartó sok-sok elökészületi munkával, amely a felsze-relésre, berendezésre vonatkozott, valamint a Szönyi úti uszoda területén végzett búvár és felmérési munkával.
Én úgy kerültem bele az egész "buliba", hogy Szerencsém volt. Pontosan.
A három szakaszból álló NON-STOP kísérletsorozat elsö része a 10 órás merülés volt. Itt három, különbözö feladatokat el-látó csoport vett részt, az összehasonlítás lehetösége miatt:
1. MHSz búvárcsoport (honvédelmi elöképzés, versenysport)
2. Természetbarát búvárok (barlangászat, kutatás, természet-járás)
3. "Profi" búvárok (ipari munka)
Az egyes számú csoportból: Juhai Sándor, Molnár Sándor
A kettes csoportból: Papp Endre, Dávid Aliee
A harmadik csoportból: Debreczeni József és én vettünk részt, mint aktív merülök, kísérleti búvárok.
Emlékszem, az 1969. november 15-i nap esös, rossz idö volt. Elötte való éjjel eléggé izgatott voltam és rosszul aludtam. Amikor reggel beérkeztem a Margitszigeti Sportuszodába, már hasmenésem is volt az izgalomtól. Utolsó orvosi vizsgálat, majd egyenként ugráltunk be a vízbe. Utolsóként kerültem sorra. Kellemes volt a 32 Celsius körüli víz fázó, libabörös tes-temnek. Szép, tiszta a víz, látom a többieket és a jól ismert buborékoszlopokat. Nehéz egyenlítés (ja, persze elöbb vagy 10 percig remegtem kinn a hideg, nedves szélben). Üdvözöljük egymást a többiekkel. Józsi barátommal odaúszunk a mi sarkunk-ba, és mutogatva megbeszéljük a lekötözött buborék, avagy az elsö víz alatti sátor rögzítö pontjait. Létra, rács, lefolyó-lyuk. Majd különbözö matematikai és logikai feladatokat kap-tunk. Késöbb nálam próbálta ki dr. Veszprémi János a víz alatti vérnyomásmérést. Eredmény: sajnos, víz alatt ezt nem lehet!
Jó buli volt, hogy a víz alatti sátorban mákostésztát lehetett enni! Lassan elérkezett a feljövetel ideje, kinn sötét volt már. Egyáltalán nem voltam fáradt, bár jólesett a melegvíz beáramlásánál tartózkodnom és a felszín közelében.
Az MHSz Izzó búvárait a 6. órában a ”nagyfönökük" hatalmi szóval kiparancsolta a vízböl. Nagyon sajnáltam öket, mert lelkes, becsületes, megbízható társak voltak. Sokat dolgoz-tak a program sikeréért.
Parancs: Fel!
Érdekes, mennyivel könnyebb lélegezni a szabad levegön, mint készülékböl. Csak ne lenne ennyire hideg. Üdvözlések, gratu-lációk, orvosi vizsgálat (1 kg-t fogytam), majd hazaküldtek pihenni minket. Büszke voltam, hogy részt vehettem már az elsö lépcsöjében ennek a magyar viszonylatban nagy tervnek a megvalósításában.
Egy évvel késöbb került sor a NON-STOP kísérletsorozat 2. szakaszára 1970. október 3-4-én, melyben 30 óráig kellett terv szerint víz alatt tartózkodni.
A 10 órás elsö szakasz megtanított minket arra, hogy komo-lyabb technikai felkészülés, sokkal több ember, mint kiszol-gáló személyzet, és csoportonként csak 1-1 fö aktív kísérleti búvár szükséges. A három csoport még mindig megvolt.
Október 2-án délután kezdtük kiszállítani a felszerelések, berendezések tömkelegét a Szönyi úti uszoda toronyugró medencéjéhez.
Az MHSz Izzó búvárainak "nagyfönökük" hatalmi szóval a start elötti napon megtiltotta, hogy a NON-STOP-on részt vegyenek, oda bármilyen, MHSz tulajdonát képezö tárgyat kivigyenek. Nagyon felháborodottak voltunk, most mi lesz? Hiszen az Izzósok egy kislányt delegáltak volna, valamint a víz alatti berendezéseken 1 évig dolgoztak. Ezeket egy éjszaka pótolni nem lehet.
Az egész NON-STOP merülési kísérlet megalkotója, szervezöje, programvezetöje, Maróthy László érdemét növeli az is, hogy egy éjszaka át tudta szervezni az egész müsort, és a kívülálló nem vett észre hiányosságot, a program gördülékenyen ment. Mi tudtuk, hogy mi hiányzik, és fájt a szívünk.
A nagy nap elérkezett. Reggel 7 órakor már mi, a jelöltek is ott topogtunk az orvosi szoba elött. Ki lesz az a sze-rencsés (sajnos csak 2 fö), aki a 30 órát víz alatt fogja eltölteni? Ez Szirtes Gyurinak és nekem sikerült.
Ezután tudtuk meg, itt a TV. Pásztor Ferenc volt a riporter. Egy interjút ad Laci, Gyuri is értelmesen válaszolgat, ami-kor rám kerül a sor, csak makogok, meg összefüggéstelen mondatrészeket dadogok.
Végre elérkezik a 10 óra, Gyuri startol, vakuk villannak, újságírók firkálnak, mikrofonokat tesznek Gyuri szája elé, de ö csak nyugodtan bedobja magát a vízbe. Pár perc múlva én jövök. Nem veszek fel neoprént, hiszen 32 Celsius-os a víz. Ólomövet, készüléket, maszkot fel, egy oké jel, és ugrok. Amint a vízben érzem magam, megnyugszom. Napok idegessége, bizonytalansága, TV, újságírók zaklatása, laikus kérdésekre adott magyarázatok zagyvasága múlt el e pillanatban. Kezdö-dik a 30 óra. Nagy dolog. Gyurihoz megyek, kézfogás. Mintha neki is hasonló gondolatai lennének. Ö azonban nyugodt. Kap-juk a feladatot, állítsuk fel a nagy víz alatti sátrat, és nagyon sok készülékes búvár kerül a vízbe. Nekik kéne segí-tenünk. Fél órán belül kialakult a víz alatti bábeli zürzavar. Képzeljenek el vagy 10 búvárt, aki mind lelkes, és mind dol-gozni akar. Például a sátor csövázát, ami víz alatt 20 kg ha volt, hatan akarták nyolcfelé arrébb szállítani. A fóliát meg a sok buborék mindig a felszínre vitte, és csak körül-ményesen tudták visszahozni. Kértem Lacit, hogy hívja ki a srácokat, bízza ránk ezt a sátorügyet, legfeljebb az ólmok hordására küldjön be 2 búvárt. Ezután már jobban mentek a dolgok. Gyurival prímán megértettük egymást, így rövidesen állt a nagy sátor, amiben az orvosi vizsgálatok, telefonok voltak, de elötte már elkészült az a kisebb sátor, amiben a fejem lesz majd, ha aludni fogok.
A 10 óráson nemigen volt pszichológiai vizsgálat. Itt azonban 2 pszichológus is kapott "életteret". Igyekeztek is kihasz-nálni a lehetöséget. Hogy alkalmakként a doktorok hömérsék-letet mértek ("lecsökkentünk" 36,4-36,6 Celsius-ra), vérnyomást, szívritmust, rendben, de a pszichológiai akármik fárasztóak voltak. Talán azért is irtunk olyan keveset - naplót -, mert sokat kellett a pszicho-lapok fölött hasalnunk.
Uszonyt nem használtunk. 6-8 db ólommal túlsúlyoztuk magunkat, és ugráltunk a vízben, így közlekedtünk.
Elérkezett az alvás ideje, azaz úgy éjfél körül elfáradtunk annyira (aminek nagy részét a pszichológusoknak köszönhettük), hogy alvásra szántuk magunkat. Gyuri bement a nagy sátorba, én meg felöltöztem Neoprénbe, jó sok plusz ólmot szedtem magamra, felcseréltem a palackot szájmaszkos navgilére - vezetékes készülék -, és a nyugágyszerüen kiképzett hálóba (drótkerettel) befeküdtem úgy, hogy csak a fejem volt a sátor levegös terében (180 liter légtér), de reduktorból kaptam a levegöt. Valamennyit aludtam, de nem volt az igazi. Ahogy az egy év múlva bebizonyosodott, azért nem, mert vagy teljesen víz alatt, vagy teljesen szárazon lehet csak aludni. Hajnal felé bementem a nagy sátorba Gyuri mellé.
Reggel aztán nagy "banzáj" volt. Kipróbáltuk, prímán lehet enni úgy, hogy az ember néha levegöt is vesz a csutorából, a kifújás orron keresztül a maszkba. Egy liter tejet két levegövétellel ittunk meg.
Késöbb megint jöttek a pszichológusok. Ezek nagyon a bögyöm-ben vannak. Sok-sok látogató riporter, fotós, biztosítók, szóval zajlott a délelött. Délután még egy orvosi vizsgálat, majd kaptunk 2 mentömellényt, hogy azzal jöjjünk fel. Nagyon kellemetlen volt, hogy a talpunk és a tenyerünk vastag bör rétege (az arcunk nem) a kiázás következtében annyira összehozódott, ráncolódott, hogy kb. a huszadik órától már nagyon fájt, hát még ha valamit (bármit) megfogtunk.
Közeledett a délután 4 óra. Utolsó perceinket töltöttük az uszoda fenekén. Mindketten egy szál gatyában, maszkkal, mentömellénnyel felszerelve vártuk a feljöveteli jelt. Végre. Megtekertük a La-Spirotechnik gombját, sistergés és kivágód-tunk a hideg, borús levegöre.
Taps, gratulációk, gyors orvosi vizsgálat, majd egy nagyon jólesö dolog. Maróthyék berendeztek egy szobát számunkra a lakásukban. Autóba szálltunk, majd sok-sok duma, vacsora közben. Megnéztük magunkat a TV-ben, és végre aludhattunk. Úgy értékeltem, hogy Gyuri sokkal fáradtabb nálam. Ekkor tévedtem, mert az 50 órás NON-STOP-nál kiderült, hogy sokkal jobban bírja az igénybevételeket, mint én.
Tapasztalatok voltak böven, élmény is, amit Maróthy biztatá-sára komoly beszámoló formájában kellett volna leírnunk. Sajnos mindketten 1-2 oldalas távirati stílusa leiratot adtunk csak át. Ezt nagyon bánom már.
Készülni kezdtünk a program utolsó, 50 órás szakaszához. Most már nem kívántunk MHSz búvárcsoporttal együtt dolgozni, hisz szegényeket mindig eltiltják az utolsó pillanatban. Négy búvárt készítettek fel a merülésre (Monostori, Hlatki, Szirtes és én), azaz az orvosi és pszichikai vizsgálatok tömkelegét végezték rajtunk hónapokon keresztül. Vérvétel címen alkal-makként 10-16 szúrást csináltak. Egy-egy vizsgálati nap kb. így történt: injekciós tü vérvétel, lefekvés, EKG, majd astrup (kis lándzsácskákkal szurkálják az ujjak hegyét), lépcsön járás 10 percig, EKG, vérvétel, feltérdelés egy székre, valami müszert raknak a sarkunkhoz és gumi kala-páccsal ütik az Achilles-int. Pihenés fekve 1 órát. Megint astrup, EKG és reflex. A közbeni vérnyomásméréseket meg kifelejtettem. Mindez hetente két órán át. Közben röntgen, belgyógyászat, szájsebészet, és az oly "kedves" pszicholó-giai tesztek.
Ekkorra megcsináltuk a "KAPONYA-III " nevü víz alatti sátrat is, ami speciális katapulttal rendelkezett. A különbözö speciális kísérletek elektromos berendezései és egyéb tár-gyai is összejöttek. Úgy voltam az 50 órás merüléssel, hogy nem nagy dolog akkor, amikor 60 ember robotol majd körülöttünk azért, hogy mindenünk meglegyen, nekünk csak léteznünk kell. Ez pedig könnyü.
Elérkezett 1971. május 28-a. Reggeltöl kezdve orvosok és segítöik abajgatnak, fárasztanak minket. Utolsó megbeszélés, a dokik javaslata alapján úgy döntöttek, hogy megint Szirtes és én lettünk a kísérleti búvárok. Készülödtünk a merülésre. Hónunk alatt 2-2 hömérö és kezünket vajjal kenegettük, majd vékony mütös gumikesztyüket adtak ránk. Déli 12 órakor Gyurival együtt beugrottunk a vízbe. A Kaponya összeállítása elött (ami csak a mi feladatunk volt) látótávolság-mérést csináltunk, ami csak 6 méter volt. Gyorsan és ötletesen összeszereltük a sátrat, elhelyeztük a többi berendezést is, ami az induláshoz kell. Már rutinunk volt ebben. Nagyjából hasonlóan zajlott le ez az utolsó szakasz, mint a 30 órás. Az éjszakával azonban más volt. Vállaltam, hogy én kinn a szabad vízben fogok aludni. Erre a célra letettek a fenékre egy kempingágyat, ráfeküdtem (miután a szájmaszkos navgilét felcsatoltam és ólomövekkel "betakaróztam"). Na már most, képzeljék el, hogy el tud-e aludni valaki akkor, amikor 2-3 reflektor világit a szemébe, egy TV-kamera van rászegezve, minimum egy, de néha 2 fö búvár is lesi minden mozdulatát? Ezen kívül a parton 1 fö figyelte a navgile manométerét, hogy a levegövétel mennyire egyenletes, és többen a monitort. Fáradt lehettem, mert mégis el tudtam aludni.
Hajnalban a TV-s Pásztor Ferenccel sakkoztunk, kétszer is megvertem. Másnap, mikor a víz alatti riportra került a sor, Feri ezzel kezdte. Én meg azt találtam mondani: "Hogy az istenbe ne, ha nem tudsz sakkozni..." (Persze, ezt a jele-netet kivágták.)
Volt még egy emlékezetes teszt is. Leültettek a faltól kb. 9 méterre, és három lámpát kellett figyelnem. A felvillanásokat kellett visszajelezni. Üzenet: figyeljek, villogó irányfényt kapok (ja, este van már), majd kezdödik egy perc múlva a vizsgálat. Várok, kezemben a morze-billentyü, fény semmi. Telik az idö, megint kapok egy papírt, hogy nyugi, elromlott a berendezés, mert kinn zuhog az esö és elázott, de már megcsinálták, jön az irányfény. Megint 15-20 perc, semmi, emlékszem, Roith volt akkor az, aki a papírokat hordta. Mutogat a lámpák felé, oké jelet mutat és felmegy. Én figye-lek, már a maszküvegen kopog a szemem, de semmi. Közben ké-szüléket cserélek, de még mindig semmi. Kb. másfél óráig ment ez a játék, aztán bedobtam a törölközöt, otthagytam a lámpákat, nem figyelek tovább. Gyuri ugyanezt 2 1/4 óráig bírta. Csodáltam a nyugalmát.
Jellemzö volt a fáradtságomra, hogy másnap délelött, a leg-nagyobb nyüzsgés közben ráhasaltam a kempingágyra és elalud-tam. Arra ébredtem fel, hogy kevés a levegöm, két órát aludtam így. Benn a Kaponyában nem éreztük jól magunkat. Jobb volt kinn a vízben, mert ott lebegtünk, és nem kellett tartáni magunkat. Nagyon fáradtak voltunk. A kezünk-lábunk is hamar kiázott, az is probléma volt. Sok látogatónk volt, akik érdekessé tették a programot.
Feljövetel elött még bele kellett keverednünk a "Haptikus--labirintus" nevü borzalomba (pszichológiai teszt).
1971. május 30-án 14 órakor feljöttünk, sikeresen bevégeztük a programot. Orvosok, hozzátartozók, barátok, riporterek tö-mege fogadott, gratulált nekünk. Tényleg azt hittük, hogy vagyunk valakik, és nagyot alakítottunk.
Ma már tisztán látom, nem mi alakítottunk nagyot. Nekünk ”csak" az volt a dolgunk, hogy életben maradjunk. Erre aka-ratlanul is vigyáz az ember. Alakítani az a 64 ember alakí-tott nagyot, akik végig dolgozták ezt az 50 órát, az, aki a palackokat hordta és napokon keresztül a kompri dübörgését hallgatta, az, aki a biztosítást végezte és óránként 40-50 lemerülést hajtott végre a feladata ellátása közben, az, aki a sátor friss-levegö ellátását biztosító müszert figyel-te és a 40 kg-os 5 m3-es palackokat cipelte, aki a kajákkal futkosott és igyekezett minket jól tartani, az, aki az elektromos és hírközlö berendezéseket csinálta, szerelte, vagy a fotósok, doktorok, diszpécserek. Nem én voltam a nagy, aki ezért a merülésért megkaptam az év legeredménye-sebb búvára címet, hanem aki az egészet megszervezte, és így szervezte meg, ilyen kiválóan: Maróthy László.
Mégis mi voltunk a ”nagyok". TV, rádió, újságok velünk foglalkoztak. Még Komlós János is meghívott minket szerepelni a Mikroszkóp Színpadra. Gyuri el is ment. Érdekes volt, hogy Szolnokon dolgoztunk, ott az egyik háznál felismertek és sztárként üdvözöltek.
Lényeg az, hogy sikeresen véget ért a NON-STOP sorozat, az emberi helytállás, segítökészség és összefogás szép példája. Hiszem, hogy sikerült kis hazánkban a búvársportot elöbbre vinni és a tudomány hasznára lennünk.
Nekem személy szerint nagyon sokat jelentett a NON-STOP. Emberi tartást adott, és büszkévé tett. Sokat dolgoztunk érte, de MEGÉRTE!!!
Nagyon megterhelö volt az 50 óra mar. Én annak tudom be, hogy utána már nem kaptam meg a keszon-orvosi hozzájárulást a merüléshez. A szakosztálynak is irányt adott, azaz egy NON-STOP után nem lehetett megelégedni az "egy szál gatyás vasárnapi békázgatással". Ezután kezdtünk el búvármunkákat végezni, barlangászkodni és a versenysportban is bajnokságokat kivívni. Lehet, söt érdemes hasonlókat szervezni. Sok munka, de megéri. Ajánlanám a 20-30 óras idötartamot, mert ez még nem veszélyes, de a lényeget visszaadja.

(Az írás a Delfin Story címü kiadványban jelent meg, 1980-ban.)

UGRÁS A LAP TETEJÉRE