<<< VISSZA

Rotyis János (CMAS 2 csill. búvároktató, MARLIN Búvár Sportegyesület):

Bányamerülések 1984-1991.

Az EOCÉN program az 1980-as évek elején fokozott szénkitermelést jelentett a hazai szénbányáknak. A tatai, tatabányai szénbányák jelentös részénél a kitermelhetö szénkészlet egy része olyan mélységben helyezkedett el, melyben a biztonságos kitermelést a karsztvízszint veszélyeztette, vagy egyáltalán nem tette lehetövé. Ezeken a területeken lévö bányaüzemekben folyamatos vízmentesítés történt. A vízkiemelés mértékének megítélésére példaként egy adat: Mány, F1. Csordakút bányákban percenként 520 m³ mennyiségü vizet szivattyúztak ki! (Gondoljuk csak el, hogy egy 33 méteres úszómedencében kb. 1.000 m³ víz van!) Ennek az iszonyatos mennyiségü víznek az éveken keresztül történö kiemelésének következményeiröl a térség tavai, forrásai, barlangjai tudnának sokat „mesélni”.

A folyamatos vízszivattyúzás során azonban a legkülönfélébb víz alatti problémák jelentkeztek. E munkákat a feladat elvégzésének helyszínéröl bányamerüléseknek neveztük el.
A bányamerülésekben a Komárom-Esztergom megyében lévö bányák vízmentesítö telepein a tatabányai MARLIN Búvár Sportegyesület és jogelödje, a Bányász Könnyübúvár Klub tagjai 1984-töl 1991-ig vettek részt.
Az elsö feladatunk 1984 szeptemberében az F1 bányaüzemben volt, ahol egy súlyos üzemzavar következtében kritikusan lecsökkent a „RITZ” szivattyúk teljesítménye, a szívókosarak szennyezödése miatt. Az F1 bányaüzemben ekkor az aknákban 4 db RITZ (6 KW, 15 m3/p) és 2 db EMU szivattyú üzemelt. A RITZ szivattyú hossza 11,36 m, átméröje hütököpennyel együtt 90 cm. Az elsö felderítö merülések alkalmával megállapítottuk, hogy a bányavágatokon keresztül nagy mennyiségü vasúti talpfa és egyéb szennyezödés jutott az aknába. A bekerült „hordalék” beborította a szivattyúk szürökosarait, ezért csökkent a szivattyúk teljesítménye. Sürgösen meg kellett kezdeni a kosarak tisztítását. Egy-egy merülésre 18-20 perc állt rendelkezésre. Mintegy 16 óra elteltével sikerült szabaddá tenni az utat a TOYO (japán) zagyszivattyúknak, melyek befejezték a vízkiemelö szivattyúk kiszabadítását.
Felteheti valaki a kérdést, miért csak 15-18 perces merüléseket hajtottunk végre? Nos, a víz szintje gyorsan emelkedett és a búvárok indulóhelyét elárasztással veszélyeztette. (Megjegyzem, hogy szinte minden esetben fenn állt a vízszint gyors növekedése, - pl. a szivattyúk meghibásodása miatt - ami az egész bányaterület evakuálását jelenthette volna.)

Rövidesen újra riasztottak bennünket, mert a V1-es aknában lépett fel üzemzavar. Itt is a szennyezödés okozott problémát, a felgyülemlett iszap elérte a szívókosarakat. Zagyszivattyúkat kellett telepíteni (vízsugár szivattyúk) a szívókosarak alá. Ekkor egy 8 órás müszakban, 15 merüléssel tudtuk a normális üzemmenetet helyreállítani. A gyakori üzemzavarok miatt néhány napon belül az Országos Bányamüszaki Felügyelöség elrendelte az összes bányaüzem vízmentesítö telepeinek rendszeres ellenörzését. Gyorsan kialakult egy összehangolt tevékenység Klubunk és a tatabányai Szénbányák Központi mühelyével, a szivattyúrészleggel. Az ismétlödö feladatok által megszerzett tapasztalat alapján kialakítottuk az ellenörzések technológiáját és a merülések rutinná váltak.

Egy-egy ellenörzö búvárcsapat 5 föböl állt: merü-lésvezetö, merülö búvár, biztosítóbúvár és két segítö búvár. A merülésekhez az alábbi felszereléseket használtuk: 7 literes sürített levegös palack, hát-támlával, hevederzettel, Poseidon reduktor, maszk, WOCO búvártelefon, búvárkés, 7 mm-es neoprén ruha, ólomöv, bányászlámpa, biztosítókötél.

Akik ma (2002-ben) ismerik és alkalmazzák az MBSZ Merülési Szabályzatát a fenti technikai felsoroláson csodálkozhatnak, de akkoriban ez a felszerelés megfelelt az elvárásoknak, söt mondhatjuk azt is, hogy korszerünek minösült. Megjegyzem, hogy az alkalmazott felszerelések mennyiségének minimalizálására tudatosan is törekedtünk, hogy csökkentsük az elakadás veszélyét.
Voltak olyan merülések, amikor a sajátos körülmények miatt ún. kombinált készüléket használtunk. A be- és kijövetel alkalmával (szárazon) BG174-es újralégzö bányamentö készülék, a merülés során sürített levegös búvárkészülék biztosította a búvárnak a légzögázt.
A munkákat számos dolog nehezítette. A bányákban mindig számolni kellett a különféle gázok jelenlétével. Lehet járatokban metán, kén-hidrogén, szén-dioxid, ami halálos veszélyt jelenthet. Az omlásveszély szintén nem volt lebecsülendö tényezö. A víz hömérséklete általában nem haladta meg a 10 ºC-t, s igen gyakran dolgoztunk nulla látótávolság mellett.

Sokszor az ellenörzö merüléseket sem volt egyszerü a bányavezetöséggel egyeztetni. Valahol ez érthetö is volt, hiszen ezeken a veszélyes üzemekben az azokra vonatkozó „Menekülési tervet” minden felügyeltnek bármikor tudnia kellett alkalmaznia.

Elöfordult az évek során az is, hogy a bánya vezetösége „diktálni” akart, s a búvárok és a merülések biztonsága érdekében meg kellett tagadnunk a leszállást. Egyszer az F1 vezetösége 70 méteres szintkülönbséggel (!), 240 méter hosszban akarta beküldeni búvárainkat egy vágatba. A merülés körülményeiröl még annyit, hogy nulla látótávolság, 10 ºC vízhömérséklet mellett kellett volna elvégezni a munkát.

Másik ilyen esetben egy vízlevezetö vágatban ismét ellenörzésre akartak beküldeni, mert 1,5 m-t megemelkedett a vízszint és teljesen ellepte a vágatot. A vágat omlásveszélyes volt, mert olyan közet volt felül, ami meg volt töredezve, és ha vizet kap „kicsúszik”, tehát omlás következik be. A mi javaslatunk az volt, hogy tehermentesítsék a szivattyútelepet. Ha van szabad 30 cm légtér, hogy a felsö részt ellenörizhessük, akkor bemegyünk. A feltétel teljesítése után, elgondolásunk helyesnek bizonyult, mert 80 m távolság után 12 m hosszban omlást találtunk magunk elöttünk. Teljes vízelárasztás mellett ez a helyzet életveszélyes lett volna a búvárok számára.

A rendszeres müszaki felülvizsgálatok mellett a búvárcsapatunk közremüködött a vízbetörések elhárításánál, szivattyúk telepítésénél, valamint tüz miatt felhagyott bányatérségekböl való szivattyúk mentésénél is.

Rendkívüli búvármunkákhoz a tokodaltárói „vízbánya” is hozzájárult. Itt 5 db 300 mm átméröjü flexibilis csö beszerelését végeztük el a 30 m hosszú vágatba. „Érdekessége” és veszélye ennek a merülésnek az volt, hogy korábban a bányászok elörobbantáshoz készültek, miközben betört a víz, és így a robbanóanyaggal telt fúrólyukak érintetlenek maradtak. Elöször a robbantószerkezetek mentesítését kellett elvégezni, s csak utána kezdödhetett el a csövek szerelése.

Az évek során merültünk a körzet minden bányájában: Mányon, Csordakúton, V1, XIV/a, XV/a vízaknákban, Sárisápon, Tokodaltárón.

Nyolc évig jártuk, merültük a bányaüzemek vízmentesítö telepeit, amikor 1991-ben lezárult életünk e szakasza, mivel bezárták (véleményem szerint ezt jól tették) az EOCÉN bányákat. Külön hangsúlyozni szeretném, hogy mindeme tevékenységet balesetmentesen végeztük.

Köszönetet mondok azoknak a búvártársaknak, akik a fenti munkálatokat nagy odafigyeléssel, felelösség érzettel és igazi baráti hangulatban végezték.

UGRÁS A LAP TETEJÉRE